Holtomiglan, holtodiglan 60 év múlva

Az egész esküvői társaság meghatottan nézte az egyházi ceremóniát, de még a plébános hangjából is a meghatódás érződött, amint a deáki Nagyboldogasszony templomban stólájával átkötötte az ifjúnak éppen nem mondható pár kezét. Nyilván az oltár előtt állókat sem kerülte el a meghatottság, ám ez egyáltalán nem az első hűségfogadalom izgalma volt, hiszen a gyémántlakodalmát ünneplő 90 esztendős Szabó István és 11 évvel fiatalabb neje, Izabella, 60 évi házasság után újította meg frigyét Isten, a rokonok és az ismerősök előtt.

Szabó Pista bácsi és Iza néni – akinek egyébként a lánykori neve is Szabó – ugyanebben a templomban tartotta első esküvőjét is 1943. október 23-án. Azóta siófoki lakosok, onnan látogattak haza szülőfalujukba néhány napra, hogy az eredeti helyszínen újítsák meg házassági köteléküket. Ezt sem először teszik, tíz évvel ezelőtt az aranylakodalmukat is szülőfalujukban ülték. Pedig akkor még nem is volt olyan egyszerű a dolog, Csutora István helyi plébánosnak a nagyszombati püspökségtől kellett külön engedélyt kieszközölnie, hogy a külföldi házaspárt újraeskethesse. „Az volt ám a megható dolog, amikor kiléptünk a templomból, és ott a rengeteg nép integetett, üdvözölt bennünket. Mondta is a plébános úr, milyen boldog volna, ha a vasárnapi szentmisén lennének ennyien” – emlékezik vissza a tíz évvel ezelőtti eseményre a többszörös „vőlegény”.

HATVAN ÉVE

De még az eredeti, a hatvan évvel ezelőtti lakodalom is elevenen él az emlékezetében. „Százhatvan felnőtt teríték volt, plusz a gyerekek. Ekkora lakodalom nemigen szokott lenni a faluban. A farkasdi cigánybanda húzta a talpalávalót. A prímás nevére is emlékszem, Aladárnak hívták, és szokás volt a lakodalom végén egy kakast adni a banda vezetőjének. Azzal a hóna alatt vonultak haza.” Kérdésemre, hogy szeretett-e táncolni, Pista bácsi a múltba révedő tekintettel sóhajt nagyot: „Óh jajjaj, de még mennyire! Még megvan most is a vőlegényi cipőm, karbantartva. Minden évben megpucolom, ki van sámfázva és el van téve. Még Bús Domonkos csinálta a Szél utcából, ő volt a legjobb suszter a faluban.” Fel is akarta venni a hatvanéves esküvői cipőt, ám a sors úgy hozta, hogy egyenesen a kórházból jött a gyémántlakodalmára. Hörghuruttal feküdt Siófokon, és csak a főorvos megértésének köszönhetően engedték el pár napra, hogy megtarthassa a lakodalmat. Ezért maradtak otthon az eredeti esküvőről készült fényképek is, pedig az biztosan érdekes látnivaló volna. Pista bácsi még arra is emlékszik, mikor tetszett meg neki Izácska. „Akkoriban szokás volt, hogy vasárnaponként az iskolaudvaron gyűlt össze a fiatalság, onnét vonultunk a templomba. Ott, az iskolaudvaron kezdtem nézegetni, hogy milyen helyes ez a kislány. Persze, akkor még nem gondoltam, hogy mi lesz ebből, tizenegy év volt közöttünk, de nagyon szép lány volt.”

Pista bácsi annak idején nagyon szeretett volna a komáromi bencés gimnáziumban továbbtanulni – a barátjával Vájlok Sándorral, akiből később az egyik miniszter titkára lett. Csakhogy Pista bácsiék kilencen voltak testvérek, szülei nem engedhették meg maguknak, hogy a fiukat taníttassák. Pedig a plébános, Epölyi Mainrad is nagyon szorgalmazta, hogy továbbtanuljon, mert nagyon jó feje volt. „Édesapám 1917. június 27-én halt meg az olasz fronton, a Piave folyónál. Nem sokkal előtte volt otthon szabadságon, akkor négyéves voltam, de arra még ma is nagyon jól emlékszem, ahogyan a nagy szederfa alatt a magasba emelt, hogy szakítsam le a szedret. Akkor mi ketten voltunk testvérek Lajos bátyámmal. Édesanyám, aki nagyon szép asszony volt, később hozzáment a Varga Gyurka bácsihoz, akinek a felesége betegségben meghalt. Ő is hozott a családba gyerekeket, meg édesanyámmal közös gyerekük is született, így lettünk mi kilencen testvérek.” ĺgy aztán Pista bácsi a komáromi gimnázium helyett a szabómesterséget tanulta ki, és otthon maradt a faluban. Nem siette el a nősülést, pedig a lányoknál nagy sikere volt, főleg az után, hogy szerepelt a Somogyi igazgató úr által rendezett színdarabokban. Hatalmas sikerrel játszották a Gülbabát, meg a Gábor diákot, Szabó Pistának mindkettőben jó szerep jutott. Iza néni éppen nem volt tanúja ezeknek a sikereknek, mert néhány évig távol volt a szülőfalujától. Édesapja, Szabó Ambrus szövetkezeti kocsmáros volt, és mint módosabb ember, az akkori szokás szerint „cseregyereknek” adta a lányát, hogy szlovák szót meg német szót tanuljon. Izácska két évig Brezován meg Németprónán élt, ott is járt iskolába. „Aztán amikor onnét hazajött – emlékszik vissza Pista bácsi –, itthon a lányok el voltak ragadtatva, hogy így a Szabó Pista, meg úgy a Szabó Pista. Ő meg azt mondta, hogy mit vagytok úgy oda ilyen öreglegényért. Mert, ugye, a tizenegy év különbség mindig megvolt köztünk.” Izácska akkor már gyönyörű, sötét göndör hajú nagylány volt.

Hogy hogyan udvaroltak akkoriban a legények? Pista bácsi természetesen erre is emlékszik. „Akkor még be kellett kopogni a szülői házba, a szülők előtt nemigen társalogtak, de aztán kikísérte a legény a lányt a konyhába, ott meg elbeszélgettek.” Igaz, az esküvőjük előtt Pista bácsi nem sokáig járt együtt a jövendő feleségével.

A HÁBORÚ

Igazából csak 1943 februárja után kerültek közelebb egymáshoz, miután Pista bácsit egy betegség következtében hazaengedték a katonaságtól. Akkor már rádiósként megjárta az orosz frontot a Don-kanyarnál. Ezek a keserű emlékek is elevenen élnek benne. „Vince napján, január 22-én, 1943-ban egész nap szakadt az eső. A Dontól vonultunk akkor visszafelé, naponta 30 kilométert kellett gyalogolnunk, bőrig áztunk mind, ahányan voltunk. A nappali eső után olyan hideg éjszaka jött, hogy ránk fagyott a köpeny. Szörnyű állapot volt. A visszavonulás közben egyszer egy gyárban adtak lehetőséget, hogy megmosakodjunk. Megengedték a meleg vizet a zuhanyban, mi meg boldogan kentük magunkra a szappant. De olyan disznók voltak, hogy amikor habos testtel álltunk ott a zuhany alatt, jéghideg vizet engedtek ránk. Hát ott kaptam én féloldali tüdőgyulladást, azzal kerültem kórházba. Valamilyen iskolában voltunk elhelyezve, és égő lázban, hasító fájdalommal a tüdőmben a hidegbe kellett kimenni pisilni. Hát az szörnyű fájdalom volt. De aztán egyszer csak, ahogy a tüdőm a mellhártyával szorult öszsze, egy nagy pattanást éreztem, és abban a pillanatban minden fájdalmam megszűnt. Mintha a mennyországba kerültem volna. Akkor már be voltam sorolva a betegszállító szerelvénybe, hát persze, hogy nem árultam el, hogy nekem már semmi bajom. Örültem, hogy jöhetek haza. Kijevben vagoníroztak be, onnét kerültünk a debreceni kórházba, majd Győrbe, ahonnan már a szülőket is tudtam értesíteni.” Végül is októberben összeházasodtak. Pista bácsi akkor még azt gondolta, hogy betegállományban végleg otthon maradhat, de tévedett.

FOGSÁGBAN

A következő év márciusában megint megkapta a behívót. Ám ekkor már csak Sziléziáig jutott a csapatuk, onnan vonultak visszafelé, és Ausztriában voltak, amikor véget ért a háború. „Na, akkor kezdődött csak a pokol! Egy szögesdróttal körülvett térségben kellett leraknunk a fegyvert, aztán Celldömölkön vagoníroztak be bennünket. Tudtuk, hogy körülbelül mikor leszünk Pesten a ferencvárosi állomáson, és útközben sikerült egy-egy cetlit kidobni a vagonból, amit jó emberek megtaláltak, és értesítették a rokonainkat. ĺgy aztán mire a ferencvárosi pályaudvaron megállt a vonatunk, sok ismerős várta ott a foglyokat. Egy falubeli lány, aki akkor Pesten volt szolgáló, a Néma Paula is kijött, hogy megkeressen, de nem tudott megtalálni. Az oroszok nem engedtek senkit a vonathoz, csak kiabálni tudtak egymásnak az emberek. Hát ott olyan ricsaj volt, hogy csoda. Az az utazás valami szörnyű volt, kilencven embert szorítottak be egy marhavagonba, amikor abban a szörnyű melegben az izzadt embereknek még egymáshoz érni is undorító volt. Június 15-én érkeztünk meg egy Moszkva feletti városba, Ivanovóba. Ott született a kommunizmus, és még Rákosiról is neveztek el utcát. Egy kötszövő gyárba kerültünk. Eleinte csak deszkából összetákolt szállásunk volt, és megint megmotoztak bennünket. Ki tudja, hányadik motozás volt ez már, órát meg hasonló értéket réges-régen elszedtek mindenkitől. Én a jegygyűrűmet úgy bevarrtam a nadrágom kemény oldalvarrásába, hogy azt nem találták meg, kutathattak, ahogyan akartak.”

ĺgy sikerült a szabómester Szabó Pistának megmentenie a jegygyűrűjét, mert sok viszontagság után ugyanebben a katonanadrágban került haza a szülőfalujába, oldalvarrata alatt a megmentett gyűrűvel. Ma már mégis egy másik aranygyűrűt visel az ujján. Ennek is megvan a maga története: „A huszonötödik házassági évfordulónkon egy társasutazással Velencébe kirándultunk. Itt ünnepeltük meg az ezüstlakodalmat, és ennek emlékére vásároltunk egy-egy aranygyűrűt, amit az eredeti jegygyűrű mellé húztunk az ujjunkra. Hát nekem ez az új gyűrű annyira elkoptatta a régit, hogy az lecsúszott az ujjamról, úgyhogy most már csak ezt az újabbat viselem.” Iza néni ujján ma is két gyűrű van, a vastag velencei arany mellett ott az a vékony karika, melyet Pista bácsi 60 esztendeje húzott az ujjára.

Na, de elkalandoztunk Ivanovótól, pedig az orosz fogságról is sok érdekes mesélnivalója van Pista bácsinak. „Először a szövőgyár külső munkálatain dolgoztunk, de akinek valamilyen szakmája volt, azt abban foglalkoztatták. Szabót is kerestek, de én azt mondtam, hogy ezeknek ugyan varrni nem fogok, inkább dögöljek meg. Persze, megtudták, hogy szabó vagyok, és végül is varrnom kellett. A gyárudvarban volt egy kis műhely, ott dolgoztam. Még egy öreg Zinger varrógépet is szereztek nekem, de hajtószíj nem volt rajta, ahelyett babszárból kellett zsineget fonnom, amivel aztán hajtani tudtam. Először csak katonaingeket meg hasonlókat varrtam, de egyszer jött a lágerparancsnok, egy hadnagy, hogy tudnék-e kosztümöt varrni a nőjének. Csodás alakú, gyönyörű nő volt a parancsnok szeretője. Mondtam, miért ne, hiszen egy ideig egy pozsonyi női szabónál dolgoztam, ott alaposan kitanultam ezt a mesterséget. Meg is varrtam a kosztümöt, és a nőnek akkora sikere volt vele, hogy a város legjobb női szabójának megengedték, hogy bejöjjön hozzám a lágerba, és eltanulja, hogyan kell kosztümöt csinálni. Aztán a gyárigazgató feleségének is kellett hasonlót varrnom, de az igazgatóhelyettesnek már nem engedték meg, hogy ő is varrattasson velem a feleségének. Pedig az egy áldott jó asszonyka volt, néha úgy lopódzott be a műhelybe, hogy kenyeret hozzon nekem. Egyszer aztán megszólít a lágerparancsnok: Te, Sztyepán, tudnál nekem egy jó köpenyt csinálni? Miért ne, ha tud hozzá jó anyagot hozni. Hozott is egy olyan angol szövetet, hogy csoda, és azt mondta: Te, Sztyepán, ha ez sikerül, akkor haza foglak juttatni! Nem volt egyszerű dolog, mert még papírt is alig lehetett szerezni, amire a szabásmintát lerajzoljam, de végül olyan köpenyt csináltam neki, hogy a generálisok is megirigyelhették. Meg is tartotta a szavát, de előtte többször is megpróbált rábeszélni, hogy maradjak ott, egy ilyen szabónak ott aranyélete lehetne. Persze, én jönni akartam. De nem ment ez sem olyan simán. Karácsony előtt hat vagy hét napig mindennap felsorakoztattak bennünket, hogy már megyünk haza, de végül mindig elhalasztották az indulást. Ebbe benne voltak a karácsonyi ünnepek, meg az én István-napom is ilyen nap volt, és mindig csalódottan kellett visszamennünk. Aztán végre január vége felé, 27 fokos hidegben vagoníroztak be bennünket.”

KIŰZETVE

Deákiba 1946. március 14-én ért Pista bácsi, de közben még egy karanténtábort is át kellett élnie. „Malackán voltunk két hétig. Előtte, amikor Pozsonyon keresztül jött a vonatunk és a főállomáson megálltunk, a marhavagonból sikerült kikiabálnom egy falubeli embernek, a Jónás Gyulának, hogy itt vagyok, ő vitte meg a hírt az Izáéknak.”

„Bizony mi addig csak annyit tudtunk, hogy megvan a Pista, de hogy hol, arról fogalmunk sem volt” – fűzi hozzá Iza néni. Az ő édesapja, a kocsmáros Ambrus bácsi látogatta meg először a vejét a karanténban. „Persze, ott nagyon szigorú őrizet volt, nem engedtek a közelünkbe senkit, de az apus élelmes ember volt, egy doboz Zora cigarettával mindjárt lekenyerezte az őrt, aki aztán hagyta, hogy a kerítésen keresztül beszélgessünk. Apus pénzzel meg cigarettával is ellátott. Akkor már otthon éreztem magam. Aztán amikor két hét után hazaengedtek, a sellyei állomásról gyalogoltam be a faluba. A templom előtt elmondtam egy miatyánkot, aztán először hazamentem, ott lemosakodtam, megborotválkoztam, és tiszta ruhában mentem Izáékhoz.”

A megpróbáltatások még ezzel sem értek véget. „1947. február 17-én született meg a lányunk. Aznap is tele volt a kocsma, az emberek hatalmas fogadásokat kötöttek, hogy lány lesz-e vagy fiú. Mivel Izának nagyon nagy hasa volt, többen tippeltek fiúra. Aztán amikor az ángyom kiszólt az ajtóból, hogy Pista, lányod született, akkor hatalmas rivalgás tört ki. Előtte öt literekben fogadtak, hát folyt a kocsmában az ital” – idézi fel lánya születésének napját a kilencvenéves férfi. Az emlékezést azonban fájdalmasan folytatja: „Azon az éjszakán kopogtatott be hozzánk egy csendőr, hogy nem szabad kinyitni az ajtót. Nemsokára jöttek is a teherkocsik, melyekkel a deportáltakat szállították a Csehországból kitelepített szudétanémetek helyére.” Szabóékat a deportálás elkerülte, a kitelepítés azonban nem. „1947. szeptember 5-én vagoníroztak be. A szerelvény Bonyhádig ment, onnét hordták szét a népet a környékre. Minket Hőgyészre telepítettek. Nagyon rendes dolgos sváb emberek éltek ott, és minket mindjárt befogadtak. A Deákiban hagyott földjeink helyett ott kaptunk szántóföldet, meg néhány hold szőlőt is, a leggazdagabb falubeli ember, a sváb hentes szőlőjéből. Mivel mi a szőlőműveléshez nem értettünk, megkértük a volt tulajdonost, hogy műveljük közösen és a hasznon is osztozzunk. Ezt olyan megtiszteltetésnek vették, hogy nagyon nagy becsületünk lett az egész falu előtt.”

Szabóék 12 évig maradtak Hőgyészen, azután költöztek át Siófokra, azóta is ott élnek. A negyvenhétben született Panni lányuk után több gyermekük nem lett, ő 52 éves korában meghalt, egy 32 éves hajadon lányunokájuk maradt utána. Siófokon élik csöndes nyugdíjas éveiket. Iza néni emlékezete már nem szolgál úgy, mint régen, Pista bácsi a mostani hörghurutot leszámítva a korát meghazudtoló egészségnek örvend, kilencvenévesen még aktív gépkocsivezető. Gyakran hazalátogatnak szülőfalujukba, ahol a rokonok, ismerősök mindig szívesen fogadják őket.