Hol vagytok, felvidéki színházak?

A szabadkaiak Záróra c. előadása útmutató lehetne hazai társulataink számára isIlovszky Béla felvételeA fesztivál több kritikus szerint is már évek óta eléri, sőt felülmúlja a Pécsi Országos Találkozó (POSZT) színvonalát, melynek programját mindig egy ember állítja össze. Az persze más lapra tartozik, hogy Pécsett alig vannak határon túliak, mert a magyarországi szakma jelentős része még mindig leragad a hivatalos országhatároknál.

Kisvárdán az utolsó két napon a főiskolásoké volt a főszerep, bemutatkoztak a marosvásárhelyiek (Mayenburg: A hideg gyermek, Valahol Szecsuánban), az újvidékiek (a Hajmeresztő c. interaktív bűnügyi társasjátékkal), a sepsiszentgyörgyiek pedig elhozták a Tamási Áron Boldog nyárfalevél c. három felvonásosából készített lírai változatot, amely Török Viola vizsgarendezéseként a fesztivál egyik meghatározó élménye lett. A kolozsváriak két színészi kísérletet hoztak magukkal (Nóra, Cselédek), amely a magyar határőrség ébersége folytán rendhagyó vállalkozássá sikeredett. Az egyik színész útlevelével, amellyel az illető már megjárta az USA-t is, nem voltak elégedettek, s ezért nem engedték be Magyarországra. Az előadások után az újvidéki, a kolozsvári és a marosvásárhelyi színművészeti egyetemek hallgatói és tanárai találkoztak a sajtó és a szakma képviselőivel, s megbeszélték közös dolgaikat. A szombati díjátadás első részében bemutatkoztak a Sáry László workshopján részt vevő hallgatók is, akik hatalmas sikerrel mutatták be Weöres Sándor Remekhang a futkosásba c. versére készült Sáry-variációkat. Felvidéki hallgató itt sem volt, ahogy sajnos hiába alakult meg a Selye Egyetem Komáromban, a felvidéki színészképzés a mai napig nincs megoldva, így végzett színészeink jelentős része nem tér vissza Komáromba vagy Kassára, dramaturgjaink, kritikusaink, rendezőink nincsenek.

Hegedűs D. Géza szerint generációváltásnak lehettünk tanúi Kisvárdán, a jelen lévő társulatok nagy többsége sikerrel kerülte el a provincionalizmus gondjait, s ahol a kortárs társművészetekkel karöltve elmélyült műhelymunkára nyílt lehetőség fiatal rendezőegyéniségek bevonásával, ott európai szintű eredmények születtek. Akik végigkísérték a fesztivál elmúlt évtizedét, azok láthatták a sepsiszentgyörgyi, újvidéki, szabadkai és beregszászi csodát. De ez nagyon szorosan összefügg az utánpótlásképzéssel is, hisz Újvidéken, Kolozsváron és Marosvásárhelyen már a főiskolán találkozhatnak a színházak rendezői és színészei a fiatalokkal, és az ott folyó műhelymunkának köszönhetően a fiatalok szervesen beilleszkedhettek a társulatok munkájába. Ahogy Kovács Frigyes, a szabadkai színház most leköszönt igazgatója is elmondta, tárt karokkal várták a fiatalokat, s felajánlotta nekik a stúdiót, hogy kedvükre dolgozhassanak. Marosvásárhelyen rendezőosztály végzett az idén, de képeznek teatralógusokat is. A határon túli társulatok egyik nagy előnye, hogy akarva-akaratlanul is megtermékenyülhetnek a többségi nemzet színházi törekvései, irányzatai által. Napi gyakorlat, hogy vezető román és szerb rendezők dolgoznak az ottani társulatokkal, így született idén a marosvásárhelyi Cseresznyéskert (Andreea Vulpe), az újvidéki Sirály (Radoslav Milenkovic), a gyergyószentmiklósi Történetek a láthatatlan városból (Vava Stefanescu), míg a temesváriak Don Juan & Faust c. előadását Alexander Hausvater rendezte. Szlovákiai magyar színházban évek óta nem rendezett szlovák rendező, ahogy nem játszottak kortárs szlovák és szlovákiai magyar darabot sem. Viszont a fesztiválon az idén is szép számmal voltak kortárs magyar szerzők, született több eredeti zenés mű is (Szép új világ, Szulamit, Záróra), s a szervezők a programba beillesztettek egy táncestet (Bicskei Zsuzsanna), egy Tompa Gábor-élménybeszámolót, Fábry Sándor-show-t, valamint egy Kormorán- és P. Mobil-koncertet is. Életműdíjat kapott az újvidéki Ábrahám Irén és az erdélyi Csíky Ibolya, a fesztivál főbb díjain a sepsiszentgyörgyi Godot-ra várva, a szabadkai Záróra, a marosvásárhelyi Cseresznyéskert és Valahol Szecsuánban, valamint az újvidéki Pogánytánc osztoztak.

Legvégül szólni kellene a mi jelenlétünkről is. Ahogy két éve már megírtam, Kisvárda egyre inkább nélkülünk zajlik. A komáromiak teljes egészében negligálták a fesztivált (még csak képviselőjük sem jelent meg), holott néhány éve még a legjobbak között tartották számon őket (emlékezzünk csak az Amadeus, az Ibusár és a Sirály szakmai és közönségsikereire). A kassaiak ugyan két előadással ott voltak, ám a Gyertyafény keringő a zenés vígjáték műfajában is gyorsan felejthető, a Kvartett pedig egy olyan térbe került a színház vezetőinek hanyagsága miatt, hogy gyakorlatilag nézhetetlen lett. Talán nem véletlen, hogy a kassaiak is jöttek, láttak és gyorsan hazamentek. A színház egy éve kinevezett művészeti vezetőjét, aki az egyik előadást is rendezte, nem is láttuk Kisvárdán. Ahogy nem láttunk felvidékit a workshopokon és a szakmai megbeszéléseken sem. Kisvárda az infrastrukturális gondok ellenére az idén is jelesre vizsgázott, hiszen olyan előadásokat láthattunk, amelyek bárhol, bármilyen európai fesztiválon megállnák a helyüket. De említsük meg a családias hangulatot, a színvonalas beszélgetéseket, a szakmai műhelyeket és nem utolsósorban a közönséget, amely az idén is tömegharcot vívott a belépőkért. Hogy mi mikor leszünk ismét versenyképesek? A jelenlegi állapotok semmi jóval nem kecsegtetnek, hiszen az elmúlt években még csak szakmai vita sem alakult ki se a profi, se az ún. amatőr mozgalom jövőjéről. E nélkül pedig marad a posvány, ahová az elmúlt években süllyedtünk.