Hol a szeretet mostanában?

Avent van, a szeretet és az ünnepvárás hosszú ideje. A kereszténység egyik legpozitívabb töltésű időszaka, amely a Megváltó születésének ünnepében, a karácsony estéjében és két napjában csúcsosodik ki. Minden ezért történik négy héten keresztül, és minden ezt várja: a megváltást. A karácsonyt. Az őseinktől örökölt szakrális hagyomány azonban nemcsak vallási ceremónia, de a hétköznapok egyformaságában és rohanásában megismételhetetlen és behelyettesíthetetlen üzenetet hordoz a halandónak. Azt súgja: legyél türelmes, és várakozz. Ne gázold le embertársad, ne könyökölj, ne taposs, ne furakodj, élj szeretetben, és akard a magad és mások lelki békéjét. Ami nem jelenti azt, hogy az évtizedekig feledett és leföldelt verseny nem kedvez a társadalmi haladásnak és a sokat emlegetett gazdasági fejlődésnek, ám a keresztényi türelemről, az elesetteken, a szűkölködőkön való segítésről egy percig sem szabadna elfeledkeznünk. Magyarán: az advent idejét nem a lázas tülekedésnek, az idegbajig felfokozott ajándékvásárlásnak kellene kitöltenie.

REKLÁMOK BŰVÖLETÉBEN

A televízió, főleg a kereskedelmi adók már ősszel elkezdik a karácsonyt sulykolni a halandók agyába. Pontosabban nem is magát a karácsonyt, hanem a karácsonyi vásárlást, mert a vadkapitalizmusnak – amelynek szövevényes dzsungelében idestova több mint egy évtizede téblábolunk –, alapvető lényege a piac. November végén, december elején piros télapókkal, fehér angyalkákkal, teli puttonyokkal, pirospozsgával, műmosollyal telik minden tévéadó és falireklám, rádióadás és újságoldal. Masszívan mossák az agyat, és azt sugalmazzák, hogy vegyél meg mindent, de lehetőleg és főleg azt, amit az illető cég el akar adni. Bármit. Villanyfúrót és gerincmerevítőt, habverőt és mobiltelefont, Coca-Colát és pasztörizált tejet, számítógépet és láncfűrészt. Ebben a hadjáratban természetesen a gyerekek jelentik a leghálásabb célcsoportot, hiszen ők addig nyúzzák a szülőt, amíg az be nem adja a derekát, és meg nem veszi a nekik tetsző árucikket.

A PÉNZ HATALMA

Egy ideje elnézem, hogyan lepték el a várost a legundorítóbb és legalantasabb üzenetet hordozó óriásreklámok, amelyek – szabad fordításban, és természetesen mellőzve a reklámozott bank nevét – valahogy így szólnak: „Férjhez adom a lányomat. Jelige: XY bank takarékkönyvét adom hozományba.” Vagy: „Szeretnél férjhez menni? Elveszlek, ha van az XY bankban takarékkönyved.” Ebben a kufárkodásban és lelki kupeckedésben természetesen szó sem esik szerelemről, netán szeretetről. Hiába is keresnénk. A bankvilág hienizmusa attól sem riad vissza, hogy a karácsonyfa alá banki könyvet, hitelkártyát tegyél. Esetleg vegyél fel kölcsönt, hogy megfelelő ajándékot vásárolhass. Hogy bírd a versenyt másokkal.

A legdöbbenetesebb karácsonyhoz kötődő élményem azonban az volt, amikor pár évvel ezelőtt mélyről jött és gyorsan felkapaszkodott ismerősöknél megpillantottam a plafonig érő, monumentális karácsonyfát, melyen a díszek, szalagok, gömbök, csillagszórók között és mellett különféle fajtájú papírpénzek éktelenkedtek a fenyőgallyakon. A legváltozatosabb pénznemek legkülönbözőbb címletei. Jól emlékszem – akkor még nem uralta el Nyugatot az euró –, a pálmát a Mozart, vagyis az ötezer shillinges vitte el. Ennél a családnál természetesen hiába néztem körül, mennyi és milyen könyv díszlik a polcokon. A mammon bűvöletében élő emberek szó szerint vették a barbár hagyományt, hogy a karácsony teljék a bőség és a gazdagság bűvkörében. Ha év végén fokhagymát eszel, távol tartod a boszorkányokat, ha pénzt aggatsz a karácsonyfára, egész évben dúskálni fogsz a pénzben.

A FRUSZTRÁLÁS BŰVKÖRÉBEN

Az emberek többségében hovatovább kisebbrendűségi érzést kelt, ha nem tud valami komoly karácsonyi ajándékot venni a gyermekeinek vagy a családnak. Ha kisebb értékű, kevesebb ajándékot vásárol, mint a környezete, az ismerősei, a kollégái, akik már hetekkel előtte arról beszélnek, kit mivel akarnak meglepni. Ilyenkor nemcsak a magányos embert fogja el a szorongás, azt, aki az ünnepet egyedül, társtalanul kénytelen eltölteni, vagy a teljesen elszegényedett embereket, a hajléktalanokat, az elesetteket, hanem a „normális” embert is. Egyre többször hallani, hogy mennyire kimerítő és idegesítő az ünnepi készülődés, mégis, érdekes módon szinte senki nem képes megálljt parancsolni magának. Nagy úr a megszokás. A szinte észrevétlenül kialakult versenyből nem lehet kiszállni, hiszen nap mint nap ezt halljuk, erre figyelmeztetnek és ösztönöznek bennünket.

ÉGIG ÉRŐ KARÁCSONYFÁK

Sokan a karácsonyfa nagyságában látják az ünnep bőségének és emelkedettségének a szimbólumát. A fa legyen minél nagyobb, lehetőleg szép szabályos, lombsátra borítsa be a fél szobát. A Németországból indult európai szokás szerencsére egyre inkább kezd háttérbe szorulni. Egyrészt a fa ára miatt, hiszen a szép fenyőfa sokak számára szinte már megfizethetetlen, másrészt egyre többen ismerik fel, hogy két-három hét gyönyörködés kedvéért nem érdemes pusztítani a természetet. Alig van lehangolóbb látvány, mint január elején a kukák körül éktelenkedő „seprők” halmaza. Nem állítom, hogy a műfenyő maga az esztétikai gyönyörűség, hiszen némelyike sokkal inkább hasonlít üvegmosó csutakra, mint fenyőre, de ha egy-egy szép gallyat vázába teszünk, még mindig pótolhatjuk a karácsonyfa nyújtotta élményt. Ráadásul ez esetben sem a nagyság és a mennyiség jelenti a lényeget. A karácsonyt a béke, a szeretet, egymás becsülése jelenti, és nem a külsőségek. A belbecs, és nem a külcsín.

A KÖNYV, AZ ÖRÖK AJÁNDÉK

Mai, elanyagiasodott világunkban szinte már alig-alig esik szó könyvről, ami a közhelyig ismételt szólamok szerint a legszebb ajándék. Pedig – bár a kultúra is egyre drágább –, nincs szebb és tartalmasabb, az emberi lélekre leginkább ható ajándék egy szép, tartalmas könyvnél. Ha első olvasmányélményeimre visszagondolok, szerencsésnek kell tartanom magam, mert bár szüleim egyszerű munkásemberek voltak, és a napi munka mellett nem sok időt tudtak az olvasásnak szentelni, hamar felismerték a kis nebuló betűéhségét, így a karácsonyfa alól szinte soha nem hiányozhatott egy-egy meséskönyv. Talán – sőt biztos – öregemberként is emlékezni fogok a Grimm-mesékre, Andersen szívszorító történeteire, a kifogyhatatlan magyar népmesékre, Arany László vagy Benedek Elek apó meséire, amelyek meghatározták későbbi sorsomat. Bár a többi ajándék, lett légyen az a legfényesebb játék, rég elmerült a feledés jótékony homályában, még ma is fel-felötlik némelyik meséskönyv hangulata, színe, tartalma, vagy olykor csak egy-egy villanásnyi emléktöredék.

Nem azért mondom, hogy fát hordjak az erdőbe, de – bár nem hiszem, hogy a könyvek megváltoztatják és megváltják a romlott világot – aki nem olvas, az nem is sejti, miről mond le. A költői kérdésre, hogy tudniillik ment-e előbbre a könyvek által a világ, a válasz egyértelmű és világos: a nyomtatott betű világában, ebben a csodálatos, varázslatos erdőben járva élesedik látásunk, hallásunk, nemesedik a szívünk. Bármily bonyolult és könyörtelen a világ, a könyvek mindig segítenek eligazodni benne. Ne nézzük le a könyvet! Tegyünk a karácsonyfa alá gyermekeinknek belőle, ha már másképp nem, legalább „második” ajándékként. Azon túl, hogy szép, feledhetetlen élményeik lesznek, és olvasó emberekké válnak, teljesebb lesz az életük.

VÉGSZÓ HELYETT

Végül is egy a lényeg: karácsony csak annak az embernek lehet a szeretet ünnepe, aki egész évben szeretetben él. A mellőzést, a hajszát, a családi perpatvart, a brutalitást nem lehet néhány napra a sarokba állítani, és úgy viselkedni, mintha egy csapásra jóságba öltözhetnénk. S aztán folytatni mindent ott, ahol abbamaradt. Úgy viselkedni, mintha nem Istent keresnénk a templomban, hanem a társaságot. A társadalmi konvenciót, a parádét, a külsőséget. Adventnek ez az üzenete.