Hogyan tovább?

Az a zenei fesztivál, amelyik évtizedek óta életképes, bizonyára hatalmas jelentőséggel bír. Az ötvenéves Eurovíziós Dalfesztivál azonban nem igazán. Ezt művileg tartják életben. Mindent túlél, de közben a célját – ha egyáltalán volt neki – már jó ideje elveszítette. Az elsőt ’56-ban, tizennégy ország részvételével a svájci Luganóban rendezték meg, az ötvenediket idén májusban, Kijevben. A szervezők a jubileum alkalmából kis nosztalgiaműsorral kedveskedtek önmaguknak és a nézőknek október 23-án, Koppenhágában, amelyet harmincegy ország élőben közvetített. Ünnepeltek, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Az ünnepség keretében szavazni lehetett a gála történelmének legjobb dalára – az eredeti versenyhez hasonlóan telefonon várták a voksokat. Érdekes módon a megmérettetésben nem vett részt az öszszes győztes, egy tizennégy dalból álló listára szűkítették le a kört. A nézők az ABBA slágerét, a Waterloo címűt választották meg a legjobbnak, amellyel a svéd kvartett ’74-ben diadalmaskodott. A szervezők azóta sokszor és most is hangsúlyozták, hogy az ABBA a fesztiválnak köszönheti a világhírnevet. A megállapítás nem fedi a valóságot, mivel már előtte is eléggé ismert volt Európa-szerte, így minden bizonnyal nélküle is befutott volna.

Hiába a nagy felhajtás, a beléje ölt rengeteg pénz, a verseny évek óta nem ad sztárokat Európának. Ám, amíg a nyolcvanas évekig jelentett valamit a részvétel, addig az utóbbi időben szinte semmit. A résztvevőket néhány nap múlva elfelejtjük, sőt, a győztest is. A fesztivál már régen nem tudja betölteni az ugródeszka szerepét.

Manapság minden ország saját magát látja el kedvencekkel – a Megasztár és a hozzá hasonló tehetségkutató versenyek futószalagon termelik az olyan sztárokat, akik kizárólag hazájukban tudnak érvényesülni, ott is csak ideig-óráig, s mivel ez a trend, az összeurópai popzenei seregszemlék mára még inkább elveszítették szerepüket, ilyen formában egyszerűen nincs szükség rájuk. Az ünneplés után ezen kéne elgondolkodni. (puha)