Hírcsiholók, lőporszívók, filcharmóniák

Vendégségben vagyok költők közt, a vacsorát már elköltöttük, most jön a desszert, a nagy, kerek és hűvös szőlőszemek és a jól behűtött édes borok ideje, én mégis elvonulok a vidáman adomázó társaságtól egy hűvös szobába, belenézni ezúttal egy olyan dobozba, amelyhez égi pályák felé fülelő tányérantenna is csatlakoztatva van.

Gyorsan elváshat errefelé az emberek távirányítójának gombja az égi szörfözésben, mivel csatorna akad bőséggel, több van belőlük, mint Amszterdamban – vagy akár a Marson. A sok konzervkacajjal elkészített tévéjáték, autófék-csikorgatós akciófilm, az agresszió mindenféle csínját-bínját bemutató rajzfilmalkotás mellett akadnak értékes műsorok is, amelyek általában nem elég „pörgősek”, így a gazdag „étlapon” való keresgetés közben átsiklik rajta a doboztulajdonosok tekintete. Az egyik műsor például a „ha nincs hír, hát csinálunk” egyre profibb és ördögibb világába vezet bennünket, ahol aztán már ember legyen a talpán, aki élesen meg tudja különböztetni a mocsarat az ingoványtól. Kicsit elmegy a kedvem, amikor a végén kiderül: a valótlanságokat valóságnak bemutató, valóságosnak látszó dokumentumfilm helyszíni anyagai és interjúi is egytől-egyig „kitaláltak”, azaz semmi közük a valósághoz. Elkapcsolok.

Egy pillanatra bevillan a U2 zenekar, szó esik az előző nagylemezükről, amely állítólag szándékosan nem volt jó, mert nagyon ciki egyfolytában kitűnő albumokat gyártani. Szóba kerül a következő is, amelynek igazán nem akarnak nagy hírverést csapni, mert egy ekkora sztárzenekar nem szorul rá olcsó hírverésre. Aztán egy krimibe illő történet jön arról, hogy a vadonatúj (de teljesen be nem fejezett) dalaikat ismeretlen tettesek elemelték az egyik zenekari tag kabátzsebéből, és most a CD-kereső rendőrkutyák huszonnégy órás szolgálatban vannak, csakúgy, mint az internetezők, akik remegő orrcimpákkal kapaszkodnak egerükbe, s izgatottan kattintgatnak, felcsempészték-e már a világhálóra a csemegének számító elcsent lemezanyagot. Elkapcsolok.

Most akkor kormányválság van – vagy nincs kormányválság? Ez durran nagyobbat a kánikulában vagy a fekete lőpor Törökbálinton? Elkapcsolok.

Emitt egy falról beszélgetnek. Sőt, a Falról. Mint kiderül, ez nem a már lebontott berlini, és nem is a most épülő izraeli. Ez a Fal huszonöt éves, és talán még aktuálisabb, mint valaha. „Évek óta óriási tömegek előtt játszottunk – mondja Roger Waters –, de csak stadionokban és koncerttermekben léptünk fel. Sokan értették és ismerték a zenénket, de az emberek nagy része úgy jött el a koncertjeinkre, hogy minden alkalommal bizonyos falat éreztem a színpad és a közönség között.” Az énekes-basszusgitáros az ötlet megszületése után hónapokig egyedül dolgozott, majd közölte tervét társaival, akikkel megkezdték a dalok kidolgozását, felvételét. A nagylemezt 1979. április és október között készítették el, egy-egy dalnak sokszor öt-hat féle változatát is kipróbálva, és a lemez végül a szimbolikus The Wall címet kapta. Ekkor reklámblokk jön, és én automatikusan átkapcsolok.

Egy kórházat látok, ahol különös hisztéria lett úrrá a betegeken. Attól való félelmükben ugyanis, hogy tudós doktorok közvetlenül különféle életmentő műtétek és beavatkozások előtt összekeverik őket, lemoshatatlan fekete filctollal írják fel egymás homlokára a legfontosabb személyes adataikat, izgalmuknak és nem éppen legjobb lelkiállapotuknak köszönhetően gyakran összecserélve azokat.

Visszaballagok a társasághoz. Az asztalra tekintve hamar megállapítom, hogy a szőlő és a lágy kenyér elfogyott. Kinyitok hát egy üveg savanyú uborkát.