Hinni vagy nem hinni (a Színházban)

 

Ha az ember színházi profilról és lehetőségekről, az illúziókról és a valóságról akar társalogni, akkor egy-egy teátrum dramaturgjának ajtaján tanácsos kopogtatni. Már csak azért is, mert ő az a személy, aki a művészbejárón bévül, de a színpadon kívül végzi napi munkáját. Nyilván e „lebegő” helyzet valamennyi kézenfekvő kétségével. Így tulajdonképp az sem meglepő, ha a dramaturg egy, már évekkel ezelőtt nyomdafestéket látott vallomásában kétféle érzés lüktet. Ahogy ő írja ott: a „dejóhogyidetartozom” eufóriája és a „nemtudommiértelme”-féle kétségbeesés. Erről beszélget egy előadás nélküli sima próbanapon – tágabb összefüggésekben – a riporter Varga Emesével, a Komáromi Jókai Színház dramaturgjával. Nem bánta meg, hogy a bakfiskori terveitől eltérően mégsem fiskális, hanem dramaturg lett? Napjainkban befutott jogásznak lenni akár kész aranybánya is lehet...Egzisztenciálisan biztosan más, bár nem hiszem, hogy mondjuk az ügyvédi pálya tényleg nekem való lett volna. Ellenkezőleg, azt gondolom, nem vagyok itt rossz helyen. Persze, az más kérdés, hogy a körülmények milyenek, s azokban milyen lehetőségek vannak. Mert most nemcsak gazdasági, hanem morális és értékválság is van. Ennek nem csupán a színház, hanem a kultúra egésze issza meg a levét. Mégsem gondolom, hogy tévesen választottam volna pályát.A teljes interjút a keddi Új Szóban olvashatják!