„Hiába sírunk értetek, úgysem kellünk”

Ez tényleg a mi ünnepünk! Káposztás Martin felvételeA gyermekotthonok rendszerint karácsony közeledtével kerülnek a jótékony(kodás) reflektorfényébe. Holott az árvák életéből – akik mellesleg a legritkább esetben árvák a szó valódi értelmében – leginkább a hétköznapi boldogság hiányzik. Olyan apró örömök, melyeket mi, sorsunkban szerencsésebbek talán észre sem veszünk...

Nem hisznek semmiben és nem félnek semmitől

Gondoltak már rá, hogy egy gyerek annak is örülne, ha valamelyik szülője ráreccsenne, mert már megint disznóólat csinált a tanulóasztala körül, vagy mert két napig ott hever a piszkos zoknija az ágya mellett?! S esetleg még akkor sem nyafog, ha ebédfőzéskor egy délelőtt háromszor is elszalasztják valami apróságért a boltba?! Az állami gondozott gyermekeknek ezek a családi élethez tartozó disputák ugyanolyan távoliak és értékesek, mint az olyannyira vágyott anyai simogatás, vagy egy lélektől lélekig érő mosoly. Mert szeretet nélkül roppant nehéz megkapaszkodni a világban.

Szlovákiában jelenleg ötvennyolc gyermekotthonban élnek elhagyott gyermekek. A csaknem négyezer állami gondozott közül negyvenketten a párkányi gyermekotthon lakói. Az intézmény idén ünnepelte megalapításának negyvenedik évfordulóját. A gyerekek a helyi művelődési központban megható műsorral kedveskedtek a vendégeknek. A közönség soraiban ott ültek az otthon támogatói, és a fellépők sok osztálytársa is eljött. – Olyan ünnep ez, amikor az embernek valójában csak az egyik szeme nevet – jegyezi meg Mikolai Marika nevelőnő. – Az lenne az igazi, ha egyáltalán nem is lenne szükség efféle intézményekre. Sajnos, kevés a remény, hogy egyszer majd „elfogynak” a gyökértelenül maradt gyerekek.

Kegyetlen dolog, de ez a valóság: a már csecsemőkorban magukra hagyott, gyakran éheztetett, és testileg-lelkileg megkínzott kicsik számára az egyetlen lehetséges megoldás az intézetben való elhelyezés. A legkisebbeket hároméves korukig csecsemőintézetekben gondozzák, majd a diagnosztikai központban végzett megfigyelést követően kerülnek a gyermekotthonokba.

Ján Papšo mérnök, a párkányi gyermekotthon igazgatója szerint az elmúlt években az intézmény már nem csupán otthonpótló, meleg étellel, tiszta ruhával, egyszóval rendezett életkörülményekkel bíró menedék. A társadalmi változások hordaléka, az alkoholizmus, a játékautomaták szabad használata, és különösen az egyre jobban terjedő kábítószerezés minden eddiginél nagyobb veszélyt jelent az állami gondozott gyermekek számára. És emiatt a nevelők felelőssége is a többszörösére nőtt.

– A kollégák több megelőzést oktató tanfolyamon vettek és vesznek részt. Abban sajnos szinte biztos vagyok, hogy teljesen nem tudjuk kiirtani ezeket a személyiségromboló dolgokat, a cél az, hogy valamiképpen mégis az ellenőrzésünk alatt tartsuk. Jómagam három éve vezetem ezt az intézetet. Szomorúan tapasztaltam, hogy a szükséges anyagiak bebiztosítása mellett neveltjeink érzelmi életével előzőleg mennyire keveset törődtek. Ennek következménye, hogy a gyerekek nem hisznek semmiben és nem félnek semmitől. Nagyon rövid távon gondolkodnak – ma és holnap –, és ebből adódóan nem ismerik a saját értéküket. Tehát meg lehet őket venni egy cigarettával vagy egy lángossal... Nagyon könnyen manipulálhatóak. A nevelés terén ez mindenképpen kettős terhet ró ránk. Egyfelől a mai társadalomban a pénz az úr, a vagyon jelenti a rangot. Az olyan hagyományos emberi értékek, mint a becsületesség, tisztesség, az együttérzés vagy az önzetlenség – kiveszőfélben vannak. Másfelől ha a gyerek – aki állami gondozott lévén eleve hátrányos helyzetből indul – nem készül fel arra, hogy ebben a világban igenis harcolnia kell a fennmaradásáért, abban a pillanatban elbukik, ahogy beteszi maga mögött az otthon kapuját.

Kenyeret szelni csak pontosan, szépen...

Ján Papšo igazgató úr elképzelése szerint a nevelésben egészen az alapokig kell visszamenni. – Ezek a gyerekek mindent készen kapnak. Rengeteg hétköznapi dolog ismerete hiányzik az életükből. Nem tudnak kenyeret szelni, mosni, feladni egy levelet, kitölteni egy nyomtatványt – hiszen még sohasem csinálták. Mi azon igyekszünk, hogy mire kikerülnek, önállóak legyenek. És ne mindig csak az állam felé nyújtsák a kezüket, hanem saját maguk is tegyenek valamit a boldogulásukért. Egy családias típusú belső rendszer kialakításáról van szó – csoportonként legfeljebb nyolc gyermekkel –, amelyben megtanulják ellátni magukat. Emellett arra is ügyelünk, hogy ha egy családból több testvér kerül állami gondozásba, akkor mindannyian hozzánk kerüljenek. Nevelőink főképp a kicsikkel és az alapiskolásokkal érnek el szép eredményeket. Ez az a korosztály, amely nevelési szempontból még jól kezelhető. A kamaszokkal már nehezebb.

Három testvér, négy testvér, öt testvér...

Amikor sorra megérkeznek a gyermekotthonba, riadtak, szemükben még hosszú hónapokig ott bujkál a „szülői ház”, az „édes otthon” elvesztésének fájdalmas emléke. A legkisebbeket újra kell tanítani enni, tisztálkodni, beszélni... – Bár még az azonos életkorú gyerekek is rendkívül különböző képességűek, nálunk nincs „elit” és „gyönge” csoport – mondja a gyermekotthon főnevelője, Horváth Anasztázia. Hiszen egy családon belül is van gyöngébb és tehetségesebb gyerek. Általában délután négy óráig tanulunk, de ha szükséges, bárkivel tovább is foglalkozunk. A gyerekeink az anyanyelvük szerint járnak magyar vagy szlovák iskolába. Rendszeresen látogatják őket különböző keresztény felekezetek tagjai is. A testvérek nagyon összetartanak, de úgy egyébként is mindenki odafigyel a másikra. A nagyobb lányok szinte anyáskodnak a kicsikkel, sőt még a tizenkilenc éves fiú is képes a kicsit megmosdatni, ha soron kívül maszatos lesz játék közben. Szóval, ha nem is látványosan, de beérik nevelői munkánk gyümölcse. Nyolcan dolgozunk a gyerekekkel, ami egyrészt nem a legjobb megoldás, mert nyolc különböző személyiségű felnőtthöz kell alkalmazkodniuk. Másrészt viszont, ha úgy tetszik, így könnyebben kiválasztódik, hogy ösztönösen ki kihez vonzódik leginkább. Hogy kinek melyikünk lesz a „követendő példa”. Én ugyanazt szoktam mondani a neveltjeimnek, mint odahaza a saját gyermekeimnek. Hogy ami rosszul esne neked, azt ne tedd másoknak! A céljaidért viszont körömszakadtáig küzdj, és közben ne nézz oldalra, csak előre!

Egy cigarettacsikk is többet ér nektek, mint én!

Annak a bizonyos ünnepi műsornak a vége felé volt egy pillanat, amikor a teremben megállt a levegő. Öt fiatal állta körül a mikrofont, és egymást váltva, tiszta hangon mondták el üzenetüket a színpadról. „Szüleim, gondoltok még rá, hol vannak most a gyerekeitek? Mert mi itt, az otthonban néha még megpróbáljuk felidézni az arcotokat. És sírunk egy kicsit, és elgondolkodunk... Hogy hiába sírunk értetek, ha úgysem kellünk. A sírás lassan kioltja szívünk mélyén a szeretet lángját. Saját magatokat kellene ezért gyűlölnötök... Ma már tudom, hogy amikor kicsi voltam, vakon hittem bennetek. Ebből a vak lángolásból csak egy marék hamu maradt... Tudom, hogy a világ nagy és rossz. De ti sokkal rosszabbak vagytok. Szív nélkül kóvályog a testetek a világban, alkohollal és droggal telve. Számotokra nem maradt semmim, csak üres szavak és az üres szívem... Elfelejtettétek, hogy élek. Hát most én is elfelejtelek benneteket.” Laci, Lucka, Katka, Erik, Marika. Amíg beszéltek, végig száraz maradt a szemük. Vajon mi lesz velük és a társaikkal, ha egyszer majd kilépnek a gyermekotthon védett falai közül?! Az igazgatói irodában lapozgatjuk a krónikát. Az elmúlt negyven év alatt ötszázhúsz gyerek fordult meg a párkányi gyermekotthonban. Kettejüknek mostanra már a saját gyerekeik is az otthon lakói... A gyermekvédelmi gondoskodásban felnőtté (?) növekedtek – legtöbbjük a középiskola befejezése után – azonnal szembetalálják magukat a valós élet kíméletlen nyersességével. Csak képzeljük el, hogy egy átlagos családban felnőtt tizenhét-tizennyolc éves fiatalnak egyszerre minden további segítség nélkül kell önmagáról gondoskodnia...! S adjuk hozzá, hogy mit jelent a látszólag korlátlan szabadság egy olyan gyereknek, akinek addigi életében folyton sorakoznia kellett az ebédhez, a sétáláshoz, a fogmosáshoz... És aki végig arra várt, hogy saját ruhái legyenek, hogy ugyanúgy szórakozhasson, mint bárki más. Azután útravalóul kap egy olyan elenyésző összeget, amiből még tisztességes albérletre sem futja. Mellesleg abból a bérből sem, amit – ha óriási szerencséje van, és talál munkát – fizetéskor a kezébe nyomnak. Marad a menhely, és az alkalmi, „jóakaratú” csalók, esetleg az „édesszülők”, akik előszeretettel bukkannak fel állami gondozott gyermekük nagykorúvá válásának tájékán, hogy felmarkolják a segélyeket. Hát ennyit az esélyekről. A párkányi gyermekotthon igazgatósága most nemzetközi karitatív összefogással egy olyan, kislakásokból álló épület terveit dédelgeti, amely ideig-óráig otthont adna a leginkább rászorulóknak. Jó lenne hinni, hogy valami elkezdődött.