Heverő patkófű, ír gamandorhanga

Bojtorjános koldustetű, közönséges ebnyelvfű, heverő patkófű, ír gamandorhanga. A növények nevezéktana valóságos költészet. Bettes István tollán viszont egészen biztosan azzá válik. Őszintén szólva, én nem vagyok a szeparációs irodalommodell híve, hiszem és vallom, hogy a gyerekvers akkor jó, ha nemcsak a gyereknek mond valamit, ha nem valamiféle csökkentett értékű, rímes gügyögés vagy rigmus, de nem is pedagógiai célzatú, bizonyos életkorhoz mért bicegős elmésség, mint amilyenekkel lépten-nyomon találkozni. A Hidegvölgyben című kötet vérbeli verseket tartalmaz. Bettes egy virágárvaház lakóit (akik kiszorultak a díszkertekből) teremti elénk a legtöbbször rendkívül plasztikusan. Az egyes növények karakterét természetesen a nevük hordozza, vagyis mond?hatjuk, Bettes a magyar nyelvet fogja fel árvaházként, s a nyelv roppant rétjeit kultúraként. A Piros gyújtoványfű természetesen bíbortüzű, az ürüm az örömbe vegyül, a nagy meténget „nincs macseta, / mi metélje, / úgy merül az / elme-éjbe.” Sorolni lehetne hosszan a merészebbnél merészebb, gyakran a műfajából kilépő költői megoldásokat, melyek a legtöbb esetben elevenné teszik ezt a kis, valóban nem csak gyerekeknek szóló kötetkét. Az utolsó vers (Kis cseplesz tátika) W. S. sírjára szánt csokor. Weöres Sándor valóban olyan verseket írt, melyeket gyerek és felnőtt egyaránt élvezni tud, melyek anyanyelvünk zeneiségének legragyogóbb csodái. Bettes nem veszi fel vele a versenyt, az ő verseszménye korántsem a szimultán verszene létrehozására irányul, nála elsősorban a névből adódó zene, és a név fokozatos destruálásából fakadó szókreációk zenéje adja meg egy-egy költemény ritmikai alaptónusát, noha ez nemegyszer idéz elő verselési egyenetlenségeket. A „táti?ka–má?tika” fordulat megidézi Weöres híres sírversét, s egyúttal arra is rámutat, hogy minden látszatértelmetlenség mögött értelem és érthető nyelv rejlik, mely olykor csakis a hangzásvilágból sejthető meg.

Hogy Bettest mennyire foglalkoztatják a növények, azt korábbi művei is tanúsíthatják. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki szívesen emlékezik a költő a Kalligramban publikált Mácsonya, Vándorbuzér meg a többiek... című „kisebbségi verses, gizgaz sa?nyarú?játékára”. És egyéb költői háttéranyagnak ott van a rokokó Faludi Ferenc zseniális Tündérkertje a maga megelevenedő virágaival, de felidéződnek Esterházy Pál zenélő-táncoló virágai is. (Sőt, talán Aldo Palazzeschi futurista kertje is, Weöres fordításában!)

Feltétlen érdemes még kiemelni, hogy a könyv kedvet csinál a latin nyelvhez, hiszen a „tudományos” karaktert erősítendő a növények latin nevükön is szerepelnek. (Persze, a gyanú azért végig ott motoszkált bennem, hogy vajon a megnevezett növények közül valamennyi létezik-e, vagy némelyik pusztán Bettes költői találmánya.)

(Bettes István: Hidegvölgyben, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2006.)