Hetvenöt év mágia

Csupa misztikum. Már érdeklődést felkeltő regénycímeiben is benne van a misztikum sugallata: Száz év magány, Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, Szerelem a kolera idején. Aztán belelapozva könyveibe, olvasva szerteágazó történeteit, magába ránt az a sejtelmesség, amely dél-amerikai mágikus realizmus néven árasztotta el a világot, s íródott be az egyetemes irodalomtörténetbe. Sokunknak van Márquez-képe. Elsősorban irodalmi: a gazdag nyelv, az elszabadult, zabolátlan fantázia, a csodás, a misztikus események a legköznapibb realizmusba ágyazva. Az irodalmi Nobel-díjas Márquez azonban már nem csak olvasmányélményt ígér. Számomra legalább olyan izgalmas kép róla, hogy Törőcsik Mari és Garas Dezső nagyszerű kettősével a Száz év magány életre kelt magyar színpadon. S az előadás utazott is. Kolumbiába. Mesélte is Törőcsik Mari, rettegett, hogy a regény hazájában megbukik a darab, azt mondják majd: „mit akar ez a vakarék ebben a szerepben”. Aztán felcsattant a taps, feloldódott a hangulat, s az előadásnak óriási sikere lett. A filmesek is odafigyeltek Márquez nem mindennapi történeteire. A következő két képem Márquezről vizuális élményből alakult ki. Káprázatos operatőri munkával, felejthetetlen színészi teljesítményekkel – Anthony Delon, Rupert Everet, Ornella Muti – elkészült egy szinte ecsettel írt mozgókép a harmincéves szenvedés, a vállalt magány és önmegtartóztatás regénye, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája alapján.

Aztán pár évvel ezelőtt a világlapokban megjelent egy fotósorozat a Nobel-díjas íróról, aki az elmaradhatatlan szivarral, fehér pantallóban, vérvörös ingben, göcsörtös héjú, hatalmas sárga tökök között pózol a kamera előtt. Ahogy nyújtott lábakkal hanyatt fekszik egy nehéz, öblös bőrkereveten, olyan, mintha csak a hősei alkották volna. Mintha egy misztikumból életre kelt legenda nézne szembe a legreálisabb valósággal.

Márquez ma hetvenöt éves. De biztos sokféle képet formál-teremt, alakít ki még bennünk.