Háromszor kapott már behívót

Az ördöggel szerződést kötő katona fausti útját Ascher Tamás állította színpadra a Zeneakadémián. „Énekelnünk nem kell, csak zenére beszélni – mondja a rendezőként is kivételes tehetségű színész. – Előbb oratóriumként adtuk elő a művet, júliustól azonban már kamaraoperai előadást láthat a közönség.”
 
Ez az első találkozása Stravinskyval, kamaraoperában sem szerepelt még soha, és Ascher Tamással is most dolgozott először. Izgalmas lehetett ez így együtt.

Ascher Tamás a rektorom volt az egyetemen. Nagy öröm, hogy vele dolgozhattam, és a csapat is csodálatos: Molnár Piroska mint mesélő, Bezerédi Zoltán, Epres Attila az ördög szerepében, Kelemen Hanna mint királylány. Elsőre kottapult mögött adtuk elő a történetet, mint egy mesét, hiszen ez egy mese voltaképpen, sok-sok remek elemmel. Ami nagyon érdekes: 1918-ban, a mű bemutatója idején pont beütött a spanyolnátha, és a vírus miatt Stravinskyék nem tudták tovább játszani. A mi feladatunk attól is izgalmas, hogy úgy kell megszólaltatni a történetet, mintha színpadon játszanánk, ami nagyon nehéz. Júliustól már táncos betétek is lesznek, tehát színházibb lesz az egész. Abban az előadásban már könnyebb lesz megszólalni.
 
Rádiójátékban szerepelt már? Ezt azért kérdezem, mert ott is csak a hang számít.

Épp most volt egy ilyen munkám, életemben először. Két-három oldalt kellett felolvasnom. Nem az én műfajom. Nem vagyok olyan technikás, hogy a hangommal és a szöveggel úgy tudjak bánni, mint Molnár Piroska, aki ennek a fajta munkának is nagy mestere. Szöveget értelmezni, jól felolvasni nagy tudás.
 
Színészi és rendezői elfoglaltsága mellett mikor járt legutóbb otthon, Kárpátalján?

Decemberben. A háború kitörése előtt viszonylag sokat voltam otthon. A koronajárvány miatt keveset, de aztán ahogy enyhült a helyzet, kéthavonta hazajártam. A szűk családomból azonban már senki nem él ott. A nagymamám átköltözött hozzánk, Budapestre. Barátaink és távoli rokonok vannak Nagymuzsalyon.
 
Decemberben érezhető volt már a háborús helyzet?

Évek óta volt már ilyen hangulat, mégsem hittem el, hogy ez megtörténhet. Nem volt benne a pakliban, hogy ebből háború lesz.
 
Mesélte, hogy már a gimnáziumi évei alatt része volt egyfajta honvédelmi oktatásban.

Vojenkomat. Mi így neveztük. Katonasági órának. Elég komolytalan dolog volt. Félévente felmérték, hogy alkalmasak lennénk-e katonának. Aztán mielőtt betöltöttük volna a tizennyolcadik évünket, kiderítették, hogy sorköteles vagyok-e, vagy a továbbtanulási szándékom miatt nem megyek katonának, vagy ők mondták ki, hogy alkalmatlan vagyok. A „menekülési útvonal” természetesen az egyetem volt.
 
Ha otthon maradt volna, ma már a frontvonalon van.

Gondolatban még most sem jutottam el odáig, hogy engem is vittek volna. Ezt még mindig nem tudom hova tenni. Minket nem úgy neveltek, hogy jön majd egy világjárvány, vagy kitör a háború. Mindkettő annyira irreális, hogy egyszerűen felfoghatatlan. Főleg az, hogy a háború itt van mellettünk. Az első két-három hét maximális szorongással telt. Megszokni azóta sem tudtam, hogy egymást ölik a szomszédban, de az sem lehet, hogy az egész napom erről szóljon. Tehetetlen az ember. Ebből a szempontból a legizgalmasabb az, hogy orosz az édesanyám, a bátyám pedig Kijevben született. Sosem tartottam magam ukránnak, hanem kárpátaljainak. Adott a viszonyom Ukrajnához és az ukránokhoz, de úgy tekintek magamra, mint félig orosz, félig magyar emberre. Ezért is értelmezhetetlen számomra a fennálló helyzet.
 
Édesanyja Moszkvában színésznő. Ő hogyan éli meg mindezt?

Oroszként, akinek a fia magyar. Ismeri jól Kárpátalját. Művészként még érzékenyebben érinti őt a két ország elmérgesedett kapcsolata. Kérdeztem tőle, hogy van a társulat, mi van a színészbarátaival? Van, aki elment, van, aki maradt, mondta. Hogy lehet ezt a helyzetet egészségesen kezelni? Lehet egyáltalán? Alapvetően felfoghatatlan állapot. Furcsa élményeim vannak ez ügyben. Amikor megkaptam az első behívómat, Moszkvában dolgoztam. Ez a Kijev főterén lezajlott forradalom után történt. Szólt az egyik srác, hogy el kell mennie a próbáról, el kell intéznie a behívóját. Milyen vicces, felelem. Háborúban te az orosz oldalon állnál, én meg az ukránon, most pedig együtt csinálunk színházat. Talán ott és akkor született meg a művészethez való hozzáállásom. Egységet teremteni a világban. Ez lehet a színházcsinálás célja.
 
Közben orosz művészeket szorítanak háttérbe a világ különböző pontjain. Fellépéseiket, fesztiválszerepléseiket mondják le különböző indokokkal. Sőt, már az orosz szerzők névsorát is megszűrik.

Nem tudom értelmezni a helyzetet. Tegnap Csehov Sirályát játszottuk a Vígszínházban. Harkovról beszéltünk a színpadon. Vannak nagyon jó barátaim otthon. Sokat kommunikálok velük. Ha visszamegyünk a történelemben, megnézzük az elmúlt száz-százötven évet, hogy min mentek keresztül a kárpátaljai emberek, az megrendítő. Az a szegény kis magyarság ott valahogy mindig belekerült a dolgok közepébe. Miközben ukránok, oroszok, magyarok és románok, akik arra kényszerültek, hogy együtt éljenek, boldogan éltek együtt. Nem volt köztük semmiféle gyűlölködés. Nincsenek ilyen élményeim. Sem orosz és ukrán, sem ukrán és magyar részről. Ez a kamaszkoromban kezdett változni. Nyilván vannak nagy hatalmú emberek, akiknek érdekükben áll összeugrasztani népeket, de Kárpátalja ebből a szempontból sokáig a nyugalom helyszíne volt. Ott is bebizonyosodott, hogy különböző nemzetiségek képesek egymást szeretve és tisztelve együtt élni. Mostanra annyiban változott a helyzet, hogy a barátaim is elkezdtek reagálni a történésekre. Aki tudott, eljött otthonról. Sokan vannak itt, Budapesten is, akik már hónapok óta nem jutottak haza. A nők visszajárnak, hiszen őket nem várja behívó. Vannak osztálytársaim, akik családostul jöttek el. Van olyan is, aki átjött, aztán gyorsan visszament. Az első három hét volt abszolút kezelhetetlen. Éjszakai telefonbeszélgetések, ki miért jön át Magyarországra, kinek van papírja és kinek nincs, ki kapta meg a behívóját és ki nem. Ami a legmegrázóbb az egészben: az egyik barátom, aki mögöttem ült a gimnáziumban, kint harcol a fronton, az első vonalban. Nem mondhatta el, hogy pontosan hol, arról nem beszélhet. De felvette velünk a kapcsolatot, hogy segítsünk neki. Együtt nőttünk fel, együtt laktunk a kollégiumi szobában. Sokan vagyunk, akik személyesen érintettek a háborús eseményekben. Az édesapámék egykor ott éltek Kijevben. Azokban a napokban, amikor körbezárták a várost, volt olyan távoli rokonunk, akit az óvóhelyen értünk utol, és éjszaka beszéltünk vele.

A nagymama nagymuzsalyi háza ott áll üresen, hét lakatra zárva?

Édesapám régi kijevi ismerősei közül egy tizenhat fős színházi csapat lakik ott. Elmenekültek a fővárosból, és azóta ott vannak. Sokan menekültek el a kijevi színházból, Odesszából és a környékéről, de csak a határig jöttek, ott kerestek menedéket.
 
Ha most hazamenne…

… nem mehetek haza. Én sem, a barátaim sem. Hadbíróság elé állítanának bennünket. Nekem speciel három behívóm van. Az elsőt a Kijev főterén lezajlott forradalom idején küldték ki, aztán pár évvel később a másikat, és most, a falunkban minden fiatal megkapta.
 
De nem vette át egyiket sem.

A községháza jelezte, hogy XY-nak megjött a behívója, de szerencsére arra nincs kapacitása Ukrajnának, mint régen, hogy dörömböljenek a házak ajtaján. Viszont fegyveresek mászkálnak mindenfelé. Teljesen felborult az értékrend. Már nehéz átjutni a határon, szigorítottak a szabályokon.
 
Nem akármilyen élmény lehet ilyen helyzetben Diktátort játszani.

Sok szempontból kacagtató. Amikor például az első béketárgyalás zajlott Ukrajna és Oroszország között, Király Danival, aki Napalonit játssza a darabban, én mint Hynkel arról diskurálok, hogy ki merre vigye a csapatokat. Az egész szürreális volt. Bennem ez úgy fogalmazódott meg, hogy ennél a jelenetnél másképp nevetnek a nézők. Szorongásból nevetnek fel a poénokon, nem pedig röhögnek, mint korábban. Hirtelen más lett a színház. Megrendítő az a pillanat is, amikor a végén, a szerepem szerint felszólítom a világot, hogy könyörögve kérlek benneteket mint kisember, legyen béke!
 
Nagymuzsaly környékén most csend van?

Naponta háromszor szólal meg a légiriadó. A front ugyan nem ért el odáig, de hadiállapot van. Nincs oktatás, az árak ingáznak jobbra-balra, hiányoznak bizonyos élelmiszerek a polcokról. A nők tartják egyben az életet. Akiknek ezt az egészet  módjukban állna befolyásolni, azoknak nem áll az érdekükben, hogy elmúljon.
 
Stravinsky katonájának sem édes-habos a története.

Szíven is ütött, amikor elolvastam. Elmegy otthonról, összegabalyodik az ördöggel, és amikor évek múlva hazatér, megy végig a falun, és senki nem ismeri meg őt. De még az édesanyja és a menyasszonya sem. Egyedül marad. A barátaimnak is mennyire fájhat, hogy ott az otthonuk, az életük, és nem tudnak hazamenni. Egész életem erről az istenverte határról fog szólni. Gyomorgörccsel jöttünk át akkor is, amikor nem volt háború, most meg a harcoknak sem látjuk a végét.

A szerző a Vasárnap munkatársa