Három antihős kalandjai

Az író középső nevét Klapka György 1848-as tábornokról kapta, aki angliai emigrációja alatt sokat vendégeskedett a Jerome családnál. (Mellesleg, már csak e történelmi vonatkozás okán is érdemes lett volna a címlapon az író teljes nevét föltüntetni.) Népszerűségének oka talán az, hogy történetszövése oly jámborul egyszerű, mint az angol humor általában. A három címszereplő: a mesélőn kívül egy George és egy Harris nevű antihős, plusz Montmorency, a kutya – nos, ők négyen egy szép napon költséges tengeri kirándulás helyett folyóra szállnak, s elindulnak Londonból fölfelé Oxfordig a Temzén. A szereplőkről egyébként semmit sem tudunk, leszámítva George-ot, akiről kiderül, hogy „egy bankban szokott mindennap tíztől négyig aludni, kivéve szombaton, amikor már kettőkor kitessékelik onnan”.

Jerome humorának kelléktára és céltáblája is az angol kispolgári élet: a reggelit lezáró lekváros kenyér, a délutáni pipázás és az utazás élményébe vetett rendíthetetlen optimizmus. A világ legszimplább történetét olvassuk, amihez kis túlzással nem kell más, csak egy csónak meg egy degeszre tömött piknikkosár, és csakis így, a polgári élet szép egyhangúságával összevetve válhat a három antihős (plusz a kutya) folyami utazása hatalmas kalanddá. A regény szerkesztési elvét jobb híján szálvesztéses technikának nevezném, amennyiben a mesélő minduntalan elkalandozik a történetben. ,,Harris engem mindig Podge bácsira emlékeztet...” – így kezdődik az a rész, amely a három cimbora kirándulás előtti előkészületeit meséli el, és Podge négy oldalas melléktörténete kell hozzá, hogy megértsük Harris jellemét. Podge bácsi ugyanis arról híres, hogy egy szög beveréséhez nemcsak egész családját s közel-távoli rokonságát mozgósítja, hanem a nagy kavarodás végén a szög helyett még saját ujját is találja el. Ismerős? Nos, igen, valahol mindnyájan Podge bácsi köpönyegéből bújtunk elő...

Az angol humornak összetevője még az öngúny, némi gőgös intellektualizmussal párosítva, s e kettő tökéletesen megfér egymás mellett. Ugyanaz a mesélő, aki a Magna Charta-sziget mellett hajózva érzékletesen képzeleg Földnélküli János angol király és az angol nemesek 1215-ös sorsdöntő találkozásáról, egy másik helyen nem átall felkiáltani: „Egyszer Liverpoolban egyfogatúra ültem. A jármű rozoga jószág volt, és egy megroggyant térdű, agyonhajszolt alvajáró vonszolta magával, amelyet a tulajdonosa lelkes pillanataiban úgy emlegetett, mintha csakugyan ló lett volna.” Hašek Svejkjével ellentétben Jerome humora teljesen haszontalan, nem hordoz mélyebb értelmet, nem kritizál, és nem kínál élhetőbb világot. Csak nevettet. Már csak ezért is alkalmasnak tűnik filmvászonra.

Jerome, aki Viktória királynő kortársa volt, szemmel láthatóan élvezte a viktoriánus rezsim teremtette angol világot. Kortársaival, például Dickensszel ellentétben neki eszébe sem jutott, hogy kritizálja az 1800-as éveket. (Talán éppen ez az oka, hogy irodalomtörténeti recepciója amazéhoz képest sokkal szerényebb.) Ellenkezőleg, írónknak a viktoriánus kor a békés polgári nyugalom korszaka, amelyben minden esemény a polgári lét tükrében értelmezhető. Egyáltalán nem véletlen, hogy Jerome a huszadik században már nem érezte otthon magát. Lényegében 1902-es Paul Kelver című önéletrajzi regénye után – amit fő művének tartott – nem is szólalt meg többet.

A három csónakos (plusz a kutya) a szálvesztéses technika ellenére természetesen eljut utazásuk (és a történet) végére, amikor is a szakadatlanul zuhogó esőben, opportunista módon föladva a további élmények lehetőségét, otthagyva csapot-papot és csónakot, vonattal visszatérnek Londonba. A civil patkányok kalandja a jó öreg Temzén véget ért.

(Jerome K. Jerome: Három ember egy csónakban. Dolmen, 2001.)