Harmincnyolc kettő

A belseni koncentrációs tábort túlélt Gárdos Miklóst 1945 májusának végén több sorstársával együtt egy svédországi rehabilitációs táborba küldi a Nemzetközi Vöröskereszt. A tífusz és tébécé következtében súlyos beteg fiatalembernek hat hónapot ad a kezelőorvosa. Minden nap hőmérőzéssel indul, és a helyzet mindig ugyanaz – harmincnyolc kettő –, közben a diagnózis szerint a kór felzabálja a tüdejét. Miklós mégsem hajlandó beletörődni az ítéletbe. Házasodni akar. Megszerzi 117, szintén Svédországban kezelt magyar lány címét, és megindítja a hadműveletet, hogy megtalálja az egyetlent. Reich Lili is megkapja a levelet, elolvassa és elfelejti. Aztán egy veseroham miatt kórházba kerül, szigorú ágynyugalomba – és mégis válaszol. Miklós pedig az első posta után tudja: ő az. December elején személyesen is találkoznak, három hónap múlva pedig már a stockholmi zsinagógában állnak a hüpe alatt. 1946 nyarán együtt térnek haza; Miklós még a vonaton lehúzza a vécén a hőmérőt.  Gárdos Péter regénye szigorúan, gazdaságosanszerkesztettszöveg. Az elbeszélő (a fiú) epizódok sorából fűzi össze a történetet, miközben nem lép túl a szülők által megszabott kereten. Azelsődlegesforrásazapahalálaután előkerült levélköteg, amely hitelesen őrizte meg az „itt és most” fontos történéseket, benyomásokat, a szereplők lelki állapotának rajzát. Az így kirajzolódó képbe finoman szövi bele a szerző a szülők szűkszavúan felidézett emlékeinek, a családi anekdotává szelídített históriáknak a kiegészítő szálait. Valószínűleg nem járunk messze a valóságtól, ha azt gondoljuk, Gárdos Péterben már a regény írásakor is a filmrendező dolgozott, hiszen a szöveget különösebb változások nélkül sikerült forgatókönyvvé, filmes jelenetté, filmbeli párbeszéddé konvertálni. Aki úgy ül be a moziba, hogy olvasta a könyvet, csak kapkodja a fejét, ahogy sorban jönnek az ismert helyzetek, mondatok. 
Persze a két médium hatásmechanizmusa alapvetően más, ami a Hajnali láz esetében elsősorban a hangsúlyok eltolódásában érhető tetten. A könyv olvasható aparegényként, anyaregényként, de legfőképpen szerelemregény, amelynek középpontjában egyértelműen Miklós és Lili áll – a küzdelmük, hogy kicsikarjanak maguknak az élettől egy kis boldogságot. Ehhez képest Gárdos Péter nagyrészt fekete-fehérben forgatott, helyenként a korabeli dokumentumfelvételek eszközeit felvillantó filmjében erőteljesebb dimenzióként jelennek meg a történet további rétegei: a svédországi rehabilitáció zárt világa, amely számos ponton a lágerek tapasztalatát idézi; a túlélők mikroközössége az egyéni és mégis tipikusnak tekinthető sorsvariációkkal; a kérdés, hogy korlátozhatóe az ember joga a személyes döntések tekintetében, ha a korlátozást a jó szándék vezérli... Ez a „kiterjesztés” bizonyos értelemben a film előnyére válik. Másrészt viszont nehéz eltekinteni attól a ténytől, hogy a szereplők meglehetősen illusztratív játéka is ludas abban, hogy a Hajnali láz a mozivásznon egy idő után inkább ügyesen szerkesztett tablóként hat, s éppen a személyesség fogy el belőle. Piti Emőke és Schruff Milán – a két főszereplő – kedves és fiatal, új felfedezés a magyar film számára, de itt és most alapvetően egydimenziós figuraként hat. Különösen akkor, ha mondjuk a Kronheim rabbi szerepében látható Scherer Péter pár percben is komplex alakításával vetjük össze a teljesítményüket. 
Ezzel együtt a Hajnali láz egy emlékezetes, nagy történet. Legalább egyféleképpen – kinek-kinek ízlése szerint: olvasva vagy nézve – érdemes magunkkal vinnünk 2015-ből.