Hajtman Béla: „Már nyugosznak a völgyek” AB-ART, Pozsony, 2005

Zavarban lehet az olvasó, amikor olyan regénnyel találja magát szemben, amely az életrajzi szerző családi életébe avat be, s különösen, ha az apa halála áll a mű központjában. A téma túl személyes és érzelmileg túlságosan megrázó, rengeteg tapintat, kivételes műgond, összetett világlátás szükséges, hogy szépirodalomként, esztétikai tárgyként tudjunk a szövegre tekinteni. A kortárs magyar irodalomban az utóbbi években meglehetősen elterjedt alműfaj, az ún. aparegények legsikeresebbjei közé Esterházy Péter Harmonia Caelestise és Kukorelly Endre TündérVölgye tartoznak.

Hajtman Béla regénye azonban nemhogy nem veszi fel a versenyt az előbb említett két művel, de a szépirodalom kategóriájába is nehezen lehetne besorolni. Némely esetben mintha a szerző egyenesen kérkedne is azzal, hogy szövege nem teljesít alapvető szépirodalmi-esztétikai elvárásokat. Önterápiának, öngyógyításnak nevezi az írást, és szinte dicsekszik azzal, hogy szövege minduntalan közhelyekbe fut: „Kiírom magamból a közhelyeket.”, „Nem akarok elmélyülni. Inkább a felszínen maradok. És felszínes. Csak semmi filozófia és körülmagyarázás.”, „Adja Isten. Adja! Úgy, mint mondataimba a közhelyeket.”, „Nem lenne jobb inkább a lelki üdvösségünkről beszélni? Ezt már csak azért a végére, mert kezdem hiányolni a közhelyeket.” Nem szabadna azonban elfeledkezni arról, hogy az önterápiás szövegalkotás sem ad felmentést és kibúvót érték és értéktelenség viszonyai alól. Főként, ha az önterápia könyv alakban mégiscsak megjelenik...

A regényben az olvasó alig tud meg valamit az apa figurájáról, egy-két emlékfoszlány és anekdota erejéig szembesülhetünk vele, hiszen főként a fiú szenvedéstörténetének monoton ismétléseire láthatunk rá. Éppen ezért úgy tűnik, már a regény naplóformája is inkább alibizmus – az aparegénynek induló mű nem annyira az apának állít emléket (amelynek figurájával nem tudott mit kezdeni a szerző, talán nem talált elég élményanyagot), hanem leginkább az életrajzi szerző hétköznapjainak. Ezek a hétköznapok egyrészt teljesen érdektelenek, másrészt a szenvedő-szenvelgő figurán fokozatosan egy pózokban kiteljesedő, kielégítetlen, magamutogató, dicsekvő, karrierre vágyó, sznob jellemvonás uralkodik el. Szinte elájul az olyan szavaktól, mint író, iskolaigazgató, államtitkár, miniszterelnök-helyettes: „Igazgató úr, most ön dob. Igazgató úr, fogja meg a poharát. Igazgató úr, ki is kell egy kicsit kapcsolódni. Bekerültem a keringésbe. Figyelnek, számon tartanak.”, „Politikusokkal, parlamenti képviselőkkel álmodom.”, „Aztán elvegyülök nyakkendősként a sok nyakkendős között a díszteremben.”, „Ha egyszer politikus leszek, akkor ez volt az első színhelye politikai karrieremnek. A csúcsvezetők, miniszterelnökök, parlamenti és megyei képviselők között.”, „Holnap kellene megjelennie jegyzetemnek, melyben arról írok, hogy egyre több alkalommal van módomban állva enni a svédasztalok előtt.”, „M. Csepécz már benn ült a kiadóigazgatómmal. Mily szépen hangzik.”

De még mindig nem ez a legfőbb probléma, hanem a stílusérzék elemi hiánya, amikor például a szöveg az apa szenvedéstörténete során csak úgy mellékesen az asztalitenisszel kezd el foglalkozni, idézem: „Élvezetes sport. Feszültségoldó.“ Ehhez társul az iskolás, szürke, sablonos nyelv, az unalmas, szárnyaszegett panelmondatok: „Angol, német, de jobbára angol szavak ütötték meg a fülem.”, „Kedveltem őket, mindig mosolyogtak, derűt, fényt hoztak a diákéletünkbe.”, „Épp az olimpiai zászló felvonására és lángceremóniára értem haza.”, „Hát még a magyar esélyesnek kikiáltott asztalteniszezőt!”

A „Már nyugosznak a völgyek“ a kétely nélküli naiv írás lehetőségeit variálja. Műgond és összetett nézőpont hiányában nem több mint egy szenvedéstörténet kudarca és leépítése.