Ha valaki győzni akar…

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Korunk jeles drámai szopránja ő, aki a könyv szerzője szerint szabadságra és győzelemre született, az élet színpadára is bátran kilépve. Ez van a szemében, az arckifejezésében, a tartásában. A megingathatatlanság, a törekvés, „a szédületes munkabírás, a fizikai és intellektuális, idegi és lelki terhelhetőség” – ahogy a szerző írja. „Megrendítő, ahogyan eljutott a Ferencvárosból Manhattan szívébe, a legtekintélyesebb operaházba, a Metropolitanbe.” Akárcsak az a páratlan bravúr, hogy „harminc évig szívta be a nemzetközi operahegyek csúcsainak ritka levegőjét”.

Marton Éva az operaszínpadok legtekintélyesebb díváinak egyike még ma is, amikor előadóművészi pályáját már lezárta, visszavonult, s szakmai tapasztalatait növendékeinek, operaénekesi versenyek résztvevőinek adja át. „Az élet olyan, mint egy olimpia: nagy fegyelemmel és figyelemmel kell rá készülni, ha valaki győzni akar, és én akartam” – mondja a könyv első fejezetében. Ez a győzelmi vágy kísérte útján a legelső színpadra lépésétől fogva.

Batta András kétszáz oldalas beszélgetéssorozata a könyv. Ahogy ő fogalmaz: íródeákja e kivételes, általa nagyra becsült és szeretett művésznek. Hét fejezetben kérdezi, faggatja, tereli őt, hogy megtudja, leírhassa róla mindazt, amit fontosnak, érdekesnek tart. Felmenőiről mesélve Marton Éva el is mondja: édesanyja, Krammer Ilona lévai származású, édesapja, Heinrich Béla családja stájerországi, onnan a német hangzású név. Három gyereket nevelt a mama, szakács volt az édesapa, így lett később egy pesti szálloda séfje. A háború okozta nehézségek ellenére két gyerekük (György és Zsuzsa) után a szülők még egy gyereket vállaltak, Évát, akinek születésekor a mama 20 aranykoronát kapott, mivel épp azon a napon (június 18-án) jött a világra, mint Magyarország akkori kormányzója, Horthy Miklós. Ennyit a szerencséről. A tizenhárom éves kislány – 1956-ban! – zongorát kap a szüleitől, s amikor az orosz tankok már lőnek Budapest utcáin, ő a hangszerét félti, ezért nem akar lemenni a pincébe. Később belép a Magyar Rádió Gyermekkórusába, ahol nem sok időt tölt, mert úgy érzi, a kóruséneklés nem az ő világa. Az ő hangja nem veszhet el másoké mellett.

Sztoriból keveset tálal a kötet. A kevés közül az egyik legszebb: Marton Zoltán sebészorvos és Heinrich Éva „rendhagyó szerelmi duettje” – ahogy a szerző fogalmaz. Hol máshol, mint egy éjszakai ügyeleten ismerkedtek meg, ahol a frissen diplomázott orvos egy vakbélgyulladásra gyanakvó magas, sötétvörös hajzuhatagú amazont fogadott hajnalok hajnalán. A vizsgálat után kiderült, csak egy tisztességes gyomorrontásról van szó. A görcsoldó injekció hatására várva szépen elbeszélgettek, s pár szakszerű tanács után el is váltak – reggel nyolcig. Az ellenőrzés után már csak a randevú időpontját pontosították, és onnantól fogva nem volt megállás. Marton Zoltán később feladta orvosi pályáját, és felesége menedzsere lett. Van a könyvben egy 1972-es, Aczél György elvtársnak (a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága tagjának) címzett hivatalos levél is, amelyben Marton Éva operaénekesnő a férje és gyermeke kiutazási engedélyét kéri Frankfurtba, miután az ottani Operaház szerződtette. Az engedélyt – nem kis várakozás után – meg is kapták, s 1972. szeptember 1-jén elkezdődött Marton Éva páratlan világkarrierje. Első igazi főszerepét a következő év őszén a bécsi Staatsoperben kapta, s a nagy európai áttörése is ehhez a színházhoz fűződik, a Turandottal. A New York-i Metropolitanben 4 ezer fős közönség előtt szólaltatta meg ugyanezt a szerepet, a milánói Scalában ő énekelt először magyarul, ráadásul Bartók Béla A kékszakállú herceg vára Juditját. Moszkva, Firenze, Párizs, München, Brüsszel, Zürich, Marseille, Verona, Madrid, Bayreuth, Hamburg, San Francisco, Genf addig kipipálva. Jöhetett Buenos Aires, Chicago, Manila, Róma, Nápoly, Stockholm, Lille, Köln, Bonn, Salzburg, Boston, Barcelona, Houston, Avignon. Az operairodalom legjelesebb szerepeit osztották rá, a világ leghíresebb karmestereivel dolgozott. Karl Böhmmel, Solti Györggyel, Christoph von Dohnányival, Giuseppe Patanéval, Lorin Maazellel, Zubin Mehtával. Énekelt Pavarottival, Domingóval, Carrerasszal. A Toscát 225-ször (több mint harminc évig), a Turandotot 191- szer (csaknem húsz évig) énekelte. A Metropolitanben Franco Zeffirelli, a Scalában Luchino Visconti rendezte.

„Soha nem akartam olyan lenni, mint más, és soha nem akartam más lenni, mint amilyen vagyok” – szól a könyv záróakkordja, de Marton Éva azt is hozzáteszi: „Az embernek megvan az életben kijelölt helye, de az igazi feladat, hogy ezt meg is kell találni.”

Ő megtalálta, s meg is őrizte. Erővel, hanggal, megszállottsággal.