„...ha izenetem általadtam”

Mécs László pályája 1912-ben, a Zászlónk című ifjúsági lapban indult, később az Élet, Napkelet, Pásztortűz, Magyarság, Új Nemzedék következett, ezért amikor a Tűz leközölte Hajnali harangszó című versét, Mécs már nem számított ismeretlen költőnek, s mire első kötete napvilágot látott, túl volt a Petőfi-centenáriumra írt Szellemidézés című verse legendás előadásán.

A kortárs visszaemlékezések a felvidéki irodalom tudatosítóját, az út kijelölőjét látták benne. A Hajnali harangszó megjelenése hatalmas sikert aratott, egy év alatt 17 kritika látott napvilágot róla, s szerzőik közt alig akadt kettő, aki bármi kifogásolnivalót talált volna a kötetben. Közönsége a második világháború végéig töretlenül rajongott érte, ahogy méltatói egy része is. A Nyugat s a baloldal kritikusai azonban élesen bírálták. Mind a támadások, mind a rajongás elsősorban az előadónak szólt, nem véletlenül, hisz a költőt a húszas évek végére teljesen háttérbe szorította a szavaló, ekkor ugyanis Mécs már eleve előadásra írta verseit.

Költészete és élete összefonódtak: törekedett a pap, a költő és az ember összhangjának megteremtésére. Esztétikája elutasította az öncélú művészetet, csak az életre közvetlenül ható, az Evangélium jegyében álló, térítő szándékú verset tartotta valódinak. Küldetéstudata egész költői pályáján megmaradt, talán csak annyit változott az évek folyamán, hogy ifjúságának diadalmasan kongatott, hajnalt hívogató harangját idővel Tinódi Lantos Sebestyén vigaszt vivő kobzára cserélte. „Egy ismeretlen, ősi fényű / örök titoktól elszakadtan / küldöncnek jöttem s eltűnök majd, / ha izenetem általadtam” – foglalta össze költői hitvallását Meteor című versében.

Mécs László csillaga 1926 után egyre feljebb ívelt, a harmincas években egymást érték szavalókörútjai itthon, Magyarországon és Erdélyben, de elképesztő sikereket aratott Franciaországban és Hollandiában is. Egyik francia nyelvű kötetéhez az előszót Paul Valéry írta. Verseit lefordították hollandra, németre, spanyolra, szlovákra, észtre, olaszra és angolra. Első tervezett amerikai körútja a második világháború kitörése miatt hiúsult meg. Összes verseit 23 000 példányban jelentette meg az Athenaeum Kiadó – megdöbbentően nagy szám ez egy verskötet esetében.

Ezt a sikersorozatot törte derékba a második világháború, illetve a későbbi kommunista hatalomátvétel. Versei nem jelenhettek meg, sőt, a költő bebörtönözéséhez kéziratos létük is elég volt. Kiszabadulása után pár évig Budán, a Szent Anna-templomban prédikált, 1961-ben pedig beköltözött Pannonhalmára. Élete végéig a pannonhalmi Szociális Otthon – vagy ahogy a költő nevezte: a Szent Csoszogda – lakója maradt. Mécs Lászlót elfelejtették az olvasók.

Húszéves hallgatás következett. 1966-ban azonban két irányból is reménysugár mutatkozott a költő előtt. Egyrészt Szalatnai Rezső vágott bele újraélesztése kísérletébe, melynek az Irodalmi Szemlében megjelent nagy port felvert tanulmánya csak első lépcsőfoka volt, másrészt az amerikai magyarság vette fel vele a kapcsolatot. Mivel a kor irodalompolitikája szűken osztogatta kegyeit, ha más meggyő-ződésű szerzők kiadásáról volt szó, Mécsnek 1971-ig kellett várnia az Aranygyapjú megjelenésére, de ez a kötet is leginkább régi verseiből válogatott.

Mécs Lászlóért sokan emeltek szót. Szalatnai mellett Fábry Zoltán és Rónay György vetették fel a költő újraértékelésének szükségességét, ám a rehabilitáció nagyon elhúzódott. A hatalom felforgatónak tekintette, így az ötvenes években saját bőrén tapasztalhatta meg a diktatúrák természetét. A költő számára eljött a számvetés ideje. Az ötvenes években fájdalmas, a magyar politikai költészet legszebb hagyományait felelevenítő versekben siratta el hazája pusztulását. Kilátástalan helyzetében egyre több versben idézte fel valahai sikeres önmagát, eleinte keserűen, olykor rezignáltan, később beletörődéssel. Ha pedig teljesen hatalmába kerítette az írás fölöslegességének a tudata, gombázni indult – akár télen is.

Élete vége felé versei csendesebbekké váltak, az élet egykori szerelmese derűsen, bölcs beletörődéssel készült a halálra: „Őszben felejtett vén tücsök: / örök Tavaszba készülök / – s csak bámulom a Menetrendet. / Van egy vasút még: itt ülök / s a temető fele merengek.”