Ha a zaj egyenlő a halállal – rekordokat dönt az év horrorja

A John Krasinski rendezte horrort először a South by Southwest filmfesztiválon vetítették; ott a kritikusok körében lelkes fogadtatásra talált, és az ítészek azóta is az egekig dicsérik.

Ez a horrorelemekkel gazdagon megtűzdelt thriller John Krasinskit egy csapásra híressé tette, és méltán. A műfajnak valóban kiválósága a Hang nélkül az alapötletével, az alapötlet kibontásának eredetiségével, a káprázatos színészi alakításokkal, az archaikusnak tűnő, posztapokaliptikus környezettel és a fényképezés nagyszerűségével. Vannak szemet szúró hibái persze, köztük egy – a történet során többször is szerephez jutó – szög (felfoghatatlan, hogyan kerül úgy oda, ahol van, ha az egész környék minden négyzetcentimétere puha-pihe rongyokkal és homokkal van kibélelve, felszórva). De üsse kő a szöget, annyira nem ront az élményen, hogy pontot kellene levonni miatta az összhatás minősítésénél! A film így is eseményszámba menő élmény. Krasinski néma mozijában ugyanis az alaphelyzet (a család védekezése, túlélésre berendezkedett magatartása, életvitele) hitelességének köszönhetően a néző az első perctől kezdve együtt él a történettel – minden helyzetben elképzeli, hogyan lehet ezt vagy azt hang-zaj nélkül, némán végigcsinálni. Hogyan lehet például egyetlen hang nélkül szülni, és a világra érkezett csecsemőt hogyan lehet teljesen elnémítani úgy, hogy ne ártsunk neki.

Az alkotók pontosan erre (a gondolati interaktivitásra) építenek, de úgy, hogy egy logikai lépéssel mindig a néző előtt járnak – ezért tudnak ütősen, meglepetésszerűen hatni bizonyos történések, például, hogy a családját féltő apa miért barkácsolgat ilyen-olyan, haszontalannak tűnő eszközöket (amelyek aztán mindig funkciót kapnak), miért helyez el a környéken erős, a gyengébb hangokat elnyomó hangforrásokat, és miért tölt annyi órát régi időket idéző amatőr rádiós stúdiójában.

Így védekezik a világot elfoglaló, látszólag sebezhetetlen ragadozó űrlényekkel szemben. Azok a legkisebb zajra azonnal lecsapnak, halálos erővel. Az Abbott családnak sikerült életben maradnia teljes csendben, úgy, hogy elnyomnak minden lehetséges zajt, ami a mindennapi életükkel jár. Egymás közt jelbeszéddel kommunikálnak – lányuk süket, ezért tudnak jelelni (mint ez is, a legtöbb motívum alaposan átgondolt, indokolt és pontos funkcióval illeszkedik a történetbe). A legkisebb fiú már odaveszett, így apa, anya és a két gyerek a gyásztól sújtva egy kukoricásban küszködik a túlélésért. Próbálnak minden lehetséges módon felkészülni egy újabb gyermek születésére.

473 napot sikerült már átvészelniük. Képes az ember megélni ennyi (bármennyi) időt úgy, hogy a zaj egyenlő a halállal? – töpreng a néző egyre jobban szorongva, bár ha figyelmes, egy idő után rájön, hogy a támadó szörnyeknek nagyon szelektív a hallásuk; kíméletlenül olyan zajokra reagálnak, amelyek rémisztgető helyzetek forrásai lehetnek. De ez se zavaró olyan moziban, amely a zaj és a csend kontrasztjára épít. Egyedi élmény ilyesfajta némafilmet nézni ma, amikor Oscar-kategória, vagyis fő technikai eleme a filmnek a hangvágás, a hangeffektus(ok), és amikor a moziban is (mint minden környezetben) óriási a zajszennyezés. A szívószálas kólaszürcsölés, a ropirágcsálás ez esetben kimondottan idegborzoló, mert John Krasinski csendes mozijában minden apró neszezésre erős izgalommal figyelünk.