Ha a karácsonyfákon kigyúlnak a gyertyák...

A ködös decemberi délutánokon gyakran az ablak elé állok, és látom magamat gyermekként sétálni a havas utcákon. Akkoriban már decemberre rendszerint lehullott lassan pilinkélve az első hó. Lovas szánok csillingelése törte meg az idilli falusi csendet. A falu apraja-nagyja várta a karácsonyt. A gyerekek a vigíliai kántálásra készülődtek, a kamasz, nagyobb fiúk a betlehemi játékot gyakorolták. Szülőfalumban, Leleszen két-három betlehemes csapat is volt. Mára ez a szép hagyomány is a múlté...

Emlékszem, 1945 karácsonyára hat pajtásommal mi is alakítottunk egy betlehemes csapatot. A játékokat egy öreg pásztor, Szkala bácsi segítségével gyakoroltuk. A betlehemet magunk készítettük száraz, vékonyra fűrészelt lécecskékből, amit a két angyal vitt, az egyik én voltam. Elöl mentek a pásztorok, hátul pedig a két öregguba. Kemény faggyal köszöntött ránk a karácsony. Talpunk alatt ropogott a hó, s ahogyan mifelénk mondják: a hidegtől cinkét fogott az orrunk, mi mégis boldogan jártunk házról házra. A házakba a pásztorok kopogtattak be, és megkérdezték: Szabad-e a kis Jézust dicsérni? Az igenlő válasz után az egyik angyal kiment a tornácra, háromszor megrázta a csengőt, jelezve a kiskapu előtt várakozó angyaloknak és az öreggubáknak, hogy bejöhetnek...

Szenteste a betlehemjárás az éjféli miséig tartott. Karácsony első és második napján, délutántól estig folytattuk. Az éjféli misén az oltár előtt letettük a betlehemet, és mi, angyalok elénekeltük a Ne féljetek pásztorok, örömet hirdetünk... kezdetű, szívet melengető, gyönyörű karácsonyi éneket. Még ma is erősen megdobban a szívem, s szemembe örömkönny szökik, ha ezekre az éjféli misékre gondolok.

Amikor fiaim még kisebbek voltak, szenteste a karácsonyfa előtt mindig eljátszottuk a betlehemi játékokat. Nem túlzok, ha azt mondom: ez volt számukra az ünnep csúcspontja. Voltak olyan részek, amelyeket többször is elénekeltünk. Kiváltképpen tetszett nekik az a rész, amikor az öreggubák ezt énekelték: Jó volt dolga Jakabnak, mig ő legény volt, / cserfa-nyárfa bokrokat könnyen átugrott, / de most vénségére / jutott szegénységre / az öregguba... Vagy ez a rész: Rázd meg öreg a bundád, / hadd csörögjön a bolhád, / tizével, huszával / jól megajándékozzon...

Volt a betlehemi játékoknak humoros részük is. Amikor az öreggubák letérdepeltek a betlehem elé, hogy jelképesen átadják a kis Jézusnak az ajándékokat, az egyik azt mondta: Ó, iruló-piruló, kisded Jézuskám, hoztam neked egy csupor aludttejet, meg egy szál kolbászt, az aludttej eltört, a csupor kiömlött, a kolbászt megettem én... Felemelő volt a befejező rész is: Körbe-körbe jártuk a betlehemet és ezt énekeltük:

Nosza, nosza jó gazda, / Eressz minket utunkra, / Ser, bor vagy pálinka / egy nagy kulaccsal / az öreggubáknak / az is jó volna... Ez után a házigazda néhány fillért tett a betlehembe, a gazdasszony pedig pár dióval, almával és egy-egy szelet mákos bélessel kedveskedett. Búcsúzóul még rázengtük: Isten áldja meg e háznak gazdáját, / töltse tele a pincét, kamaráját...

Miközben e sorokat írom, azon tűnődöm, immár ki tudja hányadszor: mitől oly szép a karácsony felnőttnek, gyereknek egyaránt? A karácsonyt mindenekelőtt a szeretet szépíti meg. Attól szép, hogy emberivé válik. A képzelet szülte, fénnyel megtelt jászoly, s benne a gyermek Jézus ártatlan, tiszta mosolya, a megtalált békesség. A remény gyertyafénnyel átszőtt zöld ága, gyermekeink, unokáink sugárzó csillagmosolya...

Azt mondjuk: a szeretet szépíti meg a karácsonyt. Ám, ne feledjük: csak a tettekben élő szeretet önfenntartó és maradandó. Csak abból lehet táplálkozni, reményt, erőt meríteni. Kivált most, ebben a bábeli zűrzavaros világban, amikor újra elszabadulni látszik az emberi gyűlölet pokoli szörnye.

Ha majd szenteste az utcák elnéptelenednek, elcsendesedik a zaj, a karácsonyfákon kigyúlnak a gyertyák, s ki-ki megkapja ajándékcsomagját, megcsókolja szeretteit, kívánjunk magunknak és minden embertársunknak nyugodt, félelemmentes jövőt. Békés és boldog karácsonyi ünnepeket...