Győzelmi ének

Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam,

...meghallotta hangomat templomában...

Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem.

Megmentett engem erős ellenségemtől, gyűlölőimtől, bár erősebbek nálam.

Rám törhetnek a veszedelem napján, de az Úr az én támaszom.

Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem.”

(Zsoltárok könyve 18, 2–3, 7, 17–20)

Diákkorunkban volt egy kedves szokás közöttünk, amit elődeinktől örököltünk, hogy az éppen születésnapját ünneplő kollégánkat az évei számának megfelelő zsoltárral köszöntöttük. Tréfálkoztunk is néha a gondolattal, hogy a 150 zsoltárt úgysem használjuk föl végig még a legoptimistább remények szerint sem. Ám keresve is aligha találtunk volna jobb köszöntést a hivatalosan felnőtt korba lépők számára, mint éppen a 18. zsoltár. A bevezető vers tanulsága szerint Dávid éneke ez abból az időből, „amikor valamennyi ellensége hatalmából és Saul kezéből kimentette őt az Úr.” Egy csúcsra jutott, diadalt nyert király szavai ezek. Nem egy gőgös letekintés a legyőzöttekre, hanem egy alázatos fölnézés arra, aki győzelemre segítette őt, aki minden bajból kiszabadította, és erre a kívánt dicsőségre juttatta. Érdemes megfigyelni néhány dolgot Dávid magatartásában, majd egy kicsit magunkba nézve visszatekinteni a mi eltelt életutunkra, és tanulni tőle.

Dávid nemcsak a szükségben kereste és hívta segítségül az Urat, hanem dicsősége csúcsán is hű maradt hozzá. Visszaemlékezett azokra az időkre, amikor még bojtár volt apja juhai mellett, és tudta, hogy a juhoknak mindig szükségük van a pásztorra. A 23. zsoltárban szép bizonyságát adja ennek, mikor azt mondja: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.” Mert füves legelőkön, csendes vizeken, de a halál árnyékában, sőt az ellenséggel szemben is az Isten jósága és szeretete kíséri. Milyen érdekes, hogy a bajban nem felejti el az ember az Istent. Olyankor nagyon buzgón tud kérni, könyörögni, akár még meg is alázkodni. Ez valójában jól is van így, hiszen ki máshoz fordulhatnánk a szükség idején, mint ahhoz, aki tud segíteni. A baj csupán ott van, ha az Istent egynek tekintjük a szolgáltatások közül, mint például ilyen télidőben az autómentőket. Ha belefulladtunk a hóba, vagy rosszabb esetben becsúsztunk a sáncba, akkor gyorsan hívjuk őket, hogy húzzanak ki a bajból. És lehetőleg gyorsan legyenek ott, még mielőtt fázni kezdenénk. De egyébként, köszönjük, megvagyunk nélkülük. Dávid számára nem ilyen eszköz volt az Isten céljai eléréséhez, hanem pontosan fordítva: Dávid vált eszközzé az Isten kezében.

Akkor hangzik el Dávid ajkán ez a zsoltár, amikor „valamennyi ellensége hatalmából kimentette őt az Úr”. Szavaiban mégsem találunk semmi önteltséget, beképzeltséget vagy gőgöt. Nincs benne kicsinyes bosszú a legyőzöttekkel szemben, hanem győzelmeit úgy éli meg, mint az Úr szabadítását. Nem ünnepli és ünnepelteti saját magát, hanem az Úrnak ad hálát a szabadulásért. Mert az Isten harcait harcolta akkor is, mikor az oroszlánnal kellett szembenéznie a juhok védelmében, de a Seregek Urának nevében indult a filiszteus Góliáttal szemben is, és diadalmaskodott, mikor Saul egész hadserege csődöt mondott. Amikor meg Saul keresi őt halálra, és mintegy tálcán kínálkozott a bosszúállás lehetősége, akkor is inkább engedett teret az Isten haragjának, mintsem az emberi indulatnak. Mert a saját hatalmát vagy győzelmét ünneplő ember nem csak kakaskodni akar a maga kis szemétdombján, hanem előbb vagy utóbb zsarnokká válik. Függetlenül attól, hogy csak a családját vagy a beosztottjait, vagy egy egész országot ural.

De azt is jól tudjuk, hogy a zsarnokoknak nem szoktak nyugodt éjszakáik lenni, s a béke is csupán látszat, amivel egyre szűkülő mozgásterüket leplezik. Ezzel szemben Dávid a tágas térért ad hálát, ami az Isten szabadításának jellemzője szokott lenni.

A mai nappal kezdődik az ökumenikus imahét a Krisztus-hívők egységéért. Emberi harcaink, öncélú győzelmeink csak eltávolítanak egymástól. Minél inkább Istenre tudunk tekinteni, minél inkább a Krisztus győzelmét tudjuk ünnepelni, annál közelebb kerülünk egymáshoz is. Míg végül majd Krisztus pásztorbotja alatt eljutunk az egy akol és egy nyáj békességére.

A szerző református lelkész