Gyermekkorom adventjei

Anyai nagyanyám adventben minden hajnalban elvitt rorátéra. Ketten bújtunk a fagyos hideg elől a hatalmas berlíner kendő alá. Viccesen meg szokta jegyezni: „Most aki mögöttünk jön, azt hiszi, hogy kövér négylábú öregasszony vagyok...” Elmesélte, hogy gyerekkorában ilyentájt naponta kellett valami jót cselekedniük, s akkor tehettek egy-egy szalmaszálat a kicsi Jézus üres jászolkájába. Karácsonyig igyekeztek minél puhább fekhelyet készíteni. Nagyon sajnáltam, hogy nekem nincs ilyen jászolkám. Úgy gondoltam, én biztosan nagyon-nagyon jó tudnék lenni, csak ne nyomja miattam a kisdedet a kemény fekhely.

Mama esténként olyan édes hársfateát főzött, hogy beleállt a csésze alján a cukorba a kiskanál. Ha megkérdezte, mit süssön az ünnepekre, szalagóros sütit kértem. „Az a szegények süteménye” – mondta. Bántam is én, a lényeg az, hogy finom. Még most is a számban van az íze. Nem vásárolt cukorkát vagy csokoládét. Ha édességre fájt a fogam, megengedte, hogy a tyúkólból friss tojást hozzak magamnak, és kikeverjem egy kis porcelán csészében a sárgáját porcukorral. Ennek következményeként a mai napig elnyalom a piskótatekercs tésztájának legalább a felét. Ő szoktatott rá a kristálycukorba mártott nedves kenyérre is.

Gyakran tébláboltam körülötte, miközben varrt. Első varrógépét, egy lábbal hajtható singert, nagyanyjától kapta, akinek ugyan tizenöt unokája volt, de csak kedvencét halmozta el ilyen drága ajándékokkal. Amikor mama eladósorba került, a kelengyéjét is ő vásárolta. Mindig izgatott, milyen képet vághatott ehhez a többi tizennégy gyerek, mama azonban annál nagyobb diplomata, mintsem hogy ilyen „apróságokra” emlékezzék. Memóriája bámulatos módon szelektál: rákérdezek valamelyik régi eseményre, tudni fogja, hogy, mondjuk, keddi napon történt, és, teszem azt, bordó szövetruha volt rajta, de hogy melyik évben? „Ki emlékszik már arra?”

Karácsonykor nem díszítette ki a házat, gondolom, belefáradt. Mi, unokák, nem értettük, miért nincs karácsonyfája. Elviselhetetlen volt éjféli misére menet, hogy csak az ő ablakában nem villogott díszes fenyő. Temperával apró izzókat színesre festettünk, apu ezekből szerelt színes világítást, s mégiscsak díszítettünk neki egy picinyke műfenyőt, hogy az ő ablaka se maradjon sötét.

Ez a mostani, már a 86. karácsonya lesz. A neki szánt ajándékot már be is csomagoltam. Nem lesz isten tudja milyen nagy meglepetés, mert évek óta könyvet veszek neki. A legutóbbi ünnepen nevetve meg is jegyezte: „Valld be, te örökölni akarsz...”