Gyere velem a vásárba...

A felcímben olvasható és hasonló rigmusokkal csalogatták régen a vásárokba a népet, bár a közmondás úgy tartotta, hogy pénzzel járják a vásárt, de azért ezeknek a csalogatóknak is van némi igazuk, hiszen a látogatók többsége nemcsak vásárolni megy oda, hanem falatozni, iddogálni, nézelődni, beszélgetni, egyszóval szórakozni.

Ilyenkor ősszel tájainkon is több vásárt tartottak, leghíresebb talán a Simon Júda Párkányban, de a zselízi, sőt a lévai Márton-napi vásárnak is régi hagyományai vannak. Nézzünk hát érdekességképpen egy kis vásártörténetet!

A vásárt Európa új népei ókori örökségként kapták, és fejlesztették aztán tovább. A magyarság már az őshazában ismerte ezt az intézményt, amely eleink letelepedése után nálunk is helyhez és időhöz kötött lett, így alakult ki az évi, a havi és a heti vásár, valamint azok rendje is.

VÁSÁRJOG

Az uralkodó vásárjogot adományozhatott a földesuraknak, városoknak. Éltek is aztán a lehetőséggel, mert a vásár a vám, a helypénz, a legelődíj, valamint az árumegállító jog miatt nagy haszonnal járt. Elgondolkodhatunk azon is, hogy mennyire volt fontos a vásár abban az időben, amikor a vevő és eladó csak itt találhatott egymásra, amikor nem voltak kirakatok, sőt boltok sem, a vevő csak a vásáron szemlélhette meg a portékát. De mulatság volt a vásár azért is, mert az ember itt találkozhatott földiekkel, ismerősökkel, sőt messze földről való idegenekkel is, akiktől híreket hallott és tájékozódhatott, hogy a világ miként megyen. S mivel az adott közlekedési viszonyok miatt távolabbi vidékekről csupán csak az jött el a vásárba, akinek feltétlenül kellett, vagyis egy-egy településről igencsak kevesen, a vásárt járt embernek tapasztalata révén az otthoniak előtt – sokan közülük a falu határát sem lépték át – igen nagy tekintélye volt. Sokszor évekig meséltek arról, mit is láttak annak idején a vásárban.

Legjelentősebbek voltak talán az évenként, meghatározott időben tartott országos vásárok, az úgynevezett sokadalmak, mert mint ez többek között Rozsnyó város 1680. évben kelt levelében megállapította: „Az országos sokadalmoknak és vásároknak az az ő tulajdonságuk, és szabadságuk, hogy azokra szabadosan, minden háborgatás, bántódás és meggátolás kívül minden rendbelieknek, még a külső országbeli kereskedőknek, valamint egyéb mesterembereknek is jövések, menések, adások, vételek, mindenkor lehetett és lehet.”

Történelmi emlékeink igencsak szűkszavúan mesélnek arról, ami minket pedig igazán érdekel: a vásárról mint mulatságról. A képet szétszórt adatokból kell összeállítani, természetesen az időrendet sem követhetjük, de a vásári arculat a középkortól kezdve a XIX.századig keveset változott.

A mulatság már a készülődéssel elkezdődött, akár utazni kellett a vásárra, akár helyben tartották. Az előbbi esetben már maga a készülődés, és az utazás is igazi mulatság volt. Ki-ki állapota, kora, neme szerint hintón, szekéren, lovon vagy pedig gyalog közlekedett. S igencsak érdemes felidézni azt a képet, egy nem közönséges vásárba indulásról, amelyet Apor Péter villant elénk Erdély változása című művében.

„Petki Farkas (...) egynehány csicsai asszonyokat (...) felülteti az szekerébe, hogy Szeredára vigye az sokadalomban őket (...) tisztességes tréfából... Egyik asszony fel nem fér a szekérre, eleget könyörög, hadd ülhessen fel ő is (...) mondja nékik: Meglátjátok, ha én el nem mehetek, tü sem mehettek el békével. Azonban egy szekérkerekből titkon az szeget kiveszi (...) Petki Farkas, megindula sebesen, az ostorral megsújta a lovakot, az kerék kiesik az szekérből, feldől az szekér, az sok asszonyokkal együtt, s mind egybenromlik (...) kiáltozttak, sikoltottak (...) amaz asszony penig kacagta, csúfolta őket.” Természetesen, aki helyben lakott másféle mulatságban volt része. Elbámészkodott a vásárra érkezők seregletén, felvonulás volt ám ez a javából! Többnyire pedig vendéget is várt, rokont vagy ösmerőst, hiszen némely vásár akár tizenöt napig is eltartott.

VÁSÁRÜTÉS

A török hódoltság korában pediglen furcsa mulatsággal végződhetett. A végbeli vitézek ugyanis magyarok, törökök, egyaránt nagyon szívesen látogatták a vásárokat, de fémpénz helyett más fémet vittek magukkal, mégpedig kardot. Ez volt az úgynevezett vásárütés. Behatoltak az ellenfél területére, meglepték az ijedt vásáros népet, s ha aztán sikerült legyőzniük a vásárőrséget, ugyancsak meggazdagodtak a vásárosok kárára, ha nem, hát bizony gyakran életükkel vagy rabsággal fizettek érte. Persze, mindenki úgy igyekezett, hogy ne fizessen rá.

1585-ben például a híres turai vásárt, amelyet messze földről jött török kereskedők is felkerestek, Báthory István választott csatavezető kardja alatt ötszáz egri, kassai, kállai, tokaji és szatmári vitéz lepte meg. A vásárt a szolnoki bég őrizte, háromszáz derék vitézével. A magyarok pedig lévén igazán túlerőben, hét ember árán százhetven törököt vágtak le, százharminc vitéz és még húsz török kereskedő lett a foglyuk, és százötven szekeret megtöltöttek az elragadott portékával. Ráadásul a vásárütésért a budai basa állásával fizetett.

De most már keressünk a vásárban nyugodalmasabb, biztonságosabb helyeket! Mivel pedig sem venni, sem eladni nem akarunk, nem törődünk vele, hogy cigányasszonnyal vagy vénasszonnyal találkozunk: szerencsénk lesz-e vagy sem.

ÁLLATVÁSÁR

Tekintsük meg először az állatvásárt, amelyet természetesen a városon kívül tartottak. Már messziről igencsak mozgalmas, színes látvány fogad, és valami leírhatatlan zagyvaléka az állati és emberi hangoknak. A sok-sok szelídítetlen ló nyerítése összevegyül a szilaj marhák bőgésével, a birkák szelíd bégetésével, s a disznók izgatott röfögése szinte ki sem hallik ebből a szörnyű hangzavarból. Annál is inkább az ostorok pattogása s a tülkölés. Ahogyan pedig közelebb megyünk, a zsivajból ki-kihallatszik a hajtók üvöltözése és káromkodása. Mert bizony gyakran meg-megesett, hogy a végtelen puszták csendjéhez szokott csöndes jószág igencsak megvadult a nagy zajban. Nehéz dolguk volt a hajtóknak, hogy lecsillapítsák őket.

Nézzük, hogyan folyt a lóvásár. A vevő a ló mellé állt, s míg nem távozott, más nem mehetett oda vásárolni. Alkudozni kezdtek, ha megegyeztek, a vevő odaadta a foglalót, vagy pedig mindjárt kifizette a vételárat. Az eladó pedig gondosan megpöködte az első pénzt, úgymond, apád, anyád idejöjjön! Ezután pedig következett az áldomás. Kívánjunk hát mi is jó szerencsét a vételhez, felhajtván egy icce bort a bormérő sátorban. Haladjunk befelé a városba. Ki-ki a módja és a vásárrendtartás szerint rakja ki a portékáját. Kinek szekere nem volt, gyékényt tett a holmija alá, és bizony nemegyszer árultak ketten egy gyékényen! Sok-sok minden volt ezeken a régi vásárokon, a harsány hangú eladó imigyen is kínálta portékáját, hogy aztán mennél kelendőbb legyen: „Hét, hét, hét, darabja csak hét, itt a jó bugyogó, bugyog elöl, bugyog hátul, bugyog minden oldalárul!”

LACIKONYHA

A vásáron természetesen „nem odaillő” népség is akadt, mégpedig: a koldusok annak ellenére, hogy tiltották a koldulást. Csongrád megyében például 1817-ben imigyen:

„Mivel vásárok (...) alkalmatosságával a koldusok igencsak nagyobb számban szoktak összeseregleni, megbotránkoztatják jajgatásukkal, és alamizsnát koldulnak, kérnek, ezért széjjelkergettessenek.” Ezenkívül a vásári tolvajoktól is igencsak óvakodni kellett, nehogy véletlenül lába kerekedjék a bugyellárisnak.

Mindezek után a fáradalmak után a kedves vásározó igencsak megéhezett, megszomjazott, érezte a finom illatfelhőket, melyeket a szél sodort a vásár külső részén felállított lacikonyha felől. S hogy miért éppen lacikonyhának nevezték, arra igencsak hihető feleletet ad Dugonics András Magyar párbeszédek és közmondások című, 1820-ban megjelent művében. II. Ulászló, közismerten igencsak szegény királyunkról ezt beszélik: „A Budai vásárok üdején, inassát azon sátrak alá küldötte, amelyeken jóízű disznóhúst, és juhhúst árultak, aztán így lakott jól a király palotájában. Ezen sátrokat inassai osztán az egész ország Laci-konyhájának nevezik mind a mai napig.” Ez a régi jó szokás ma is megmaradt, mármint hogy jól belakjunk a vásárban, s jó borokkal öblítsük le a finom falatokat.

Nem szóltunk még a vásárfiáról, ami mindenkinek kijárt (mármint az otthon maradottaknak). A gyerekeknek általában cukrot, mézeskalácsot vittek a vásárról.