Guy Ritchie működő receptje

Tény, az unalomig ismert Arthur király-sztori nem lett különösebben újszerű Guy Ritchie keze alatt sem: azt nézzük, ahogy az ifjú Arthur felismeri, hogy királyi vér csörgedez ereiben, kihúzza a híres Excaliburt a sziklából, és lám, hirtelen ő lesz a trónbitorló nagybácsi elleni lázadás vezére. Olvastuk és láttuk már ezt, így most sem az az érdekes, milyen fordulatok (nem) jönnek velünk szembe a cselekmény során. Mindennél jóval izgalmasabb, hogy Guy Ritchie továbbra is képes atmoszférát teremteni, számára a középkori London is éppen olyan helyszín, mint a Blöff alvilági utcái. Mókás jeleneteket szakít meg egy-egy verekedés, közben stílusos zene szól, az operatőr pedig olyan őrült módon rángatja a kamerát, hogy nem lehet nem élvezni.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"275642","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Persze korán kiderül, hogy a rendező nem az Arthur király-mítoszt (a kard legendája elég hamar háttérbe szorul), hanem sokkal inkább saját legendáját akarja építeni. Meglátszik a filmen, hogy egyrészt egy hollywoodi popcornmozinak készült, másrészről viszont Guy Ritchie ezt nem akarta hagyni. Így a számítógéppel összegyúrt, túlságosan is sötét fantasyjeleneteket követik az angol rendezőre jellemző húzások, ezért néha inkább egy pörgős gengszterfilmnek tűnik a mozi, amelyben a 21. század helyett a középkorban verekednek. Nem térnek el a karakterek sem a Guy Ritchie-filmekben megszokottaktól: mindenkinek van néhány remek beszólása, Arthur kis csapata olyan figurákat vonultat fel, hogy talán még Scorsese nagymenői is megirigyelnék.

Szóval tény, hogy Guy Rutchie hosszú évek óta ugyanazt a receptet hasznosítja újra és újra, de nincs mit tenni: ez még mindig működik.

Gera Márton