Groteszk háborús képeslapok

Nem mindennapi látnivalót kínál a nagynevű amerikai alkotó, akit a szakma a csend, a lassúság, a kimerevített pillanatok mesterének nevez. Robert Wilson idén tavasszal már ízelítőt adott Pozsonyban eredeti színházi stílusából, sajátos színpadi látásmódjából. Csaknem négyórás, egyszemélyes előadása, amely páratlan one man showvá kerekedett a Nemzeti falai között, lenyűgöző előtanulmányként szolgált akkor készülő új darabjához, az első világháború 100. évfordulójára emlékező 1914-hez, amely Hašek Švejkjére és Karl Kraus osztrák szerző monumentális drámájára, Az emberiség végnapjaira támaszkodik.  Maga az ötlet, az előadás megalkotásának ötlete a csehektől származik. Egyrészt Michal Dočekaltól, a prágai Nemzeti prózai társulatának vezetőjétől, aki Wilson korábbi rendezése, A Makropolus-ügy mellett is ott állt, másrészt Soňa Červenától, a rendező hűséges alkotótársától, aki operaénekesi pályáját befejezve színésznőként lett Wilson színpadi múzsája. Ők ketten kérték fel a főképp Nyugat-Európában (Milánóban, Hamburgban, Berlinben, Párizsban) tevékenykedő, texasi születésű mestert, hogy egy nemzetközi csapat élére állva hozza létre ezt a többnyelvű előadást. Ironikus-abszurd történelmi látomása azonban nem pusztán az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásáról és az első világháború iszonyatairól szól, hanem a történelemnek, a politikának, a borzalmaknak kiszolgáltatott kisemberről, aki csak vesztesként kerülhet ki a nagyhatalmak halálos csatározásából.  Grotowski, Ljubimov, Brook, Vasziljev, Lepage és Mnouchkine mellett Robert Wilson korunk egyik legjelentősebb színházi gondolkodója, aki az Einstein a strandon című korábbi rendezése óta gyakran hangsúlyozza: „Minél gyorsabban utazunk, az idő annál lassabban telik.” A relativitáselmélet atyjának megállapítása valóságos ars poeticájává vált a szabad asszociációk mesterének, aki multimédiás alkotóként a múzeumokba is bekerült egyedülálló videoportréival. A lassúság pedig rendezéseinek elválaszthatatlan velejárója, jellegzetessége lett. Az 1914-ben sem a szöveg, a hašeki-krausi alapanyag a fontos. Feliratozva olvashatja, aki bírja, de ha többet néz felfelé, a dialógusokat követve, lemarad a színpadi látványról, amely – megkockáztatom – legalább olyan fontos, mint a két irodalmi mű. A koncentrált színészi játék, a hipnotikusan kavargó zene, a megszállottságig ismétlődő mozgássorok összessége, esszenciája adja az igazi élményt, ez a lényege Wilson színházának. Azok az apró történések, mozzanatok, villanások vésődnek az agyunkba, amelyeket színész és rendező precíz, gondosan összehangolt munkája tesz izgalmassá. Eredetileg négynyelvű, négy országot összefogó előadást terveztek az alkotók. Az osztrák fél (önálló produkcióra hivatkozva) nem vett részt a költséges színpadi műben. Maradt tehát a cseh, a szlovák és a magyar társulat, vagyis a prágai és a pozsonyi Nemzeti, valamint a budapesti Vígszínház. A csehek csapatában többek között olyan színészekkel, mint Vladimír Javorský, Pavla Beretová és a már említett Soňa Červená, szlovák részről Ján Koleník, magyar oldalról pedig Eszenyi Enikő. Bárhol jár is az előadás Európában (legközelebb Belgrádban, majd Reimsben mutatják be a darabot), minden színész a saját nyelvén beszél. Eszenyi Enikő, az előadás groteszk stílusát követve fehér kötényes szobalányként József Attila Íme, hát megleltem hazámat című versét adja elő úgy, hogy abba maga Wilson is beleborzongott a próbák során.  Külön említést érdemel a jelmez és a maszk (a tervező: Yashi), valamint a fénydizájner (AJ Weissbard) és a videografikus (Tomasz Jeziorski). Fehérre festett arcok, fekete-fehér kosztümök, erős smink (Eszenyi Enikő esetében fekete nyelv), a háttérben korabeli felvételek, megelevenedett képeslapok, dokumentumrészletek, mindeközben árnyjáték, látványos színpadképek. Keretjátékban a 20. századi történelem egyik legszörnyűbb fejezete. Polgárok, katonák, kurtizánok, otthon maradt asszonyok, harctéri sebesültek. Különböző helyszínek, felkavaró történések. A háttérben a soha meg nem álló Idő és a Halál ősz hajú angyala. Nem egész két óra egy igazi mágussal. Nem állítom, hogy mindenki el lesz ragadtatva. De aki igen – az nagyon!