Gondosan összehajtogatva, karnyújtásnyira a család

Már csak kettőt alszunk, s itt van a szenteste napja. Újra együtt örvendezhetünk, hogy megszületett a Megváltó. Elküldte az Úr az ő fiát egy földi családba, hogy általa mutasson példát nekünk, halandóknak. Ezért aztán ilyenkor minden évben – azok is, akik e csodában nem hisznek – mindenki a szeretet, a család ünnepét üli. De vajon mit jelent a ma embere számára a család? A Családi Körben a családról vall egy politikus, egy költő, egy üzletember, egy háziasszony és egy pap.Bugár Béla, az MKP elnöke, a parlament alelnöke:

Bugár Béla családi körben A család a folytonosságot, a tapasztalatszerzést is jelenti számomra. Az apám sokszor mondta, gyere, permetezni kell, nézd meg, hogyan kell a port sűrű péppé keverni, aztán hogyan hígítani – nem érdekelt. Aztán, amikor hirtelen meghalt az apósom, rám maradtak a fák, bele kellett tanulnom. S most úgy keverem, úgy hígítom, ahogy apám. Egyébként nálunk otthon, gyermekkoromban az volt a rendszer, hogy mindig meg volt szabva, ki van szolgálatban: felmosni, mosogatni, egyebek. Családi összefogás, munkamegosztás – ezt is jelenti számomra a család. Sőt, felelősségvállalás is. Az édesanyám bevezette azt, amivel viszont azóta sem tudok egyetérteni, hogy a legidősebb felelt a többiért. Megtörtént, hogy amíg én télen a régi öreg házban, ahol még a valamikori széles küszöbök voltak, két ajtó között trónoltam a bilin – mert akkor ez még úgy volt, hogy vagy kimentünk a hidegbe, vagy mint gyerekek, ott leülhettünk –, addig a két kisebb lánytestvérem kint togyogott az udvaron. Felkeltette az érdeklődésüket, hogy valami papírzacskóba becsomagolva kiáll a hóból, belekapaszkodtak, s eltörték a rózsafácskát. Ezért mint rangidős én kaptam ki, pedig nem is voltam ott. El nem felejtem! Természetesen ez is a család – a felejthetetlen emlékek. Kellemesek és kellemetlenek egyaránt. Ma meg, ebben a zaklatott világban óriási hátteret jelent számomra. Igazi támaszt. Egy kimerítő, zsúfolt nap után például elég fél órára leülnöm a kislányommal beszélgetni – aki most nyolcéves és igencsak tudja használni már a száját –, s teljesen feloldódom, rögtön feledteti velem az öszszes napi nyűgömet. A család a melegség, a biztonságérzet. Mert tudom, történjék bármi, ők mindig itt vannak nekem, a családom az, akikhez bármikor fordulhatok és bármivel, soha nem fognak visszautasítani.Barak László költő:

Barak László Rendkívül fontos számomra a család, hiszen polgárnak tartom magam. Persze, ez a fogalom nekem semmiképpen nem azt jelenti, amit manapság már elcsépeltek, tehát nem politikai töltete van mindenekelőtt, sőt rendkívül irritáló, ha valamiféle politikai ideológia karmai közé kerül. De most nem is ezt a szót kell értelmeznem. Viszont ha a családról akarok vallani, azt is el kell mondanom, hogy én mitől vagyok polgár. Az a polgár, aki egy adott csoportban él, érdekli, hogy mi történik vele, és ad magára. Otthon akar lenni a világban valamilyen szempontból. Elfogadtatja magát, és el tudja fogadni a világot. És vannak olyan ambíciói, hogy változtasson azon a környezeten, ahol él. Mert neki – s ez a lényeg! – biztos háttér a családja. Hisz a csőlakó is polgár valahol, csak nem biztos, hogy abban az értelemben, mint azok az emberek, akiknek van otthonuk, van hová hazatérniük, és van családjuk. Azt gondolom, hogy ha nekem nem ez a családom volna, amelyik hál’ istennek van, akkor én egy egészen más ember is lehettem volna. Mert bennem volt minden lehetőség, mint ahogy mindenkiben benne van. Lehettem volna akár alkoholista, csavargó vagy bűnöző is. A családomnak van nagy szerepe abban, hogy az lettem, aki vagyok. De a család nemcsak a dokkot jelenti, ahová a hajót bevontatják, kitakarítják meg aztán átfestik, megpihentetik, hogy mehessen tovább, pedig az is egy fontos dolog. Számomra főleg olyan szempontból fontos a család, hogy inspirál: hova menjek abból a dokkból. Egyszerűbben megfogalmazva, hogy mit cselekedjek, hogy ne hozzak szégyent a családra. A gyerekeimre meg a feleségemre, anyámra, apám emlékére.

– Van egy nagyon kifejező sorod, nem tudom, melyik versben és melyik kötetben, idézni sem tudom pontosan, de valahogy úgy hangzik, hogy a család szépen összehajtogatva mellettem karnyújtásnyira, bármikor elérhető…

– Szent igaz, a biztonságot jelentik számomra.

– És szerinted igaz ez fordítva is? Tehát ők is ezt érzik? Ha szükségük van rád, te is ott vagy nekik bármikor gondosan összehajtogatva karnyújtásnyira?

– Hát-hát, hát…, azt gondolom, hogy igen, bár a családom tagjai nem mindig gondolják. De én szeretném hinni, hogy így van, mert ennek számtalan tanúbizonyságát adom nap mint nap. Sőt, ha én nem vagyok velük közvetlen, a szellemem akkor is ottan lebeg.Zászlós Gábor, a pozsonyi Polus City Center vezérigazgatója:

Sajnos ma, hogy Pozsonyban dolgozom, a családom pedig Budapesten van, sokkal kevesebb időt tölthetünk együtt. Amíg Pesten voltunk, igyekeztünk hetente színházba járni, közös programokat szervezni. Emlékszem, még annak idején, amikor a szövetkezetben dolgoztam, s a gyerekek kicsik voltak, egy gyönge pillanatomban megígértem nekik, hogy mindennap mesét olvasok elalvás előtt. Ezt aztán megkövetelték, én pedig igyekeztem megtartani a szavam, s mindig hazarohantam, ha valamilyen rendezvény volt is. Felálltam és azt mondtam, elnézést, nekem haza kell mennem mesét mondani. Elővettem a Mindennapra egy mesét, és bűvöltem őket. Szeretném remélni, hogy ezek a gyerekkori emlékek megmaradnak valahol a tudatuk mélyén, hogy nem volt minden hiábavaló, s majd egykor továbbviszik a családi szokásokat. Már most örömmel látom, hogy némely esetekben a lányom ugyanazt mondja, ugyanúgy viselkedik, ugyanazok a szokásai, mint Zsuzsának, a feleségemnek. Ez nagyon jó. Ez a család lényege.Czafik Rozália, az ĺzvilág gazdasszonya:

12_4.jpg##Czafik Rozália## ##right Öten voltunk testvérek, édesanyám nagyon tudott sütni-főzni, tőle lestem el sok mindent, meg később az anyósomtól, ő is igen ügyes asszony volt. Rosszkor születtünk, de iparkodtunk jók lenni. Még nem voltam húszéves, mikor férjehez mentem. Akkor volt a szövetkezetesítés, ott dolgoztunk, abba szakadt bele a nyakunk. De megéltünk, nem voltunk soha nagy igényűek, hála Istennek, most már több mint ötvenéves házasok vagyunk, s tényleg békében és szeretetben telt el ez az idő, mert nálunk soha egy hangos szó nem volt. Helyesek a gyerekeink is, úgyhogy megvan az örömünk bennük. Ki tudja, a jó Isten mennyit ad még... S hogy minek köszönhető ez a békesség? Én azt hiszem, hogy én is hazulról hoztam, meg a férjem is. Jó példával lehet ezt elérni, mert a mi gyerekeink is olyanok, hogy szépen, nyugodtan, szeretetben megvannak. Szerintem nincs ennek más titka: a család. Otthon is ezt láttuk. Férjem ugyan tizennégy éves volt, amikor az édesapját behívták, s ott is maradt a Don-kanyarban. Magára maradt az anyósom három gyerekkel, a férjem volt a legidősebb, mindent neki kellett csinálnia. Sokat kellett dolgozni, mert akkor még gazdaság volt. Aztán meg összefogtunk mi ketten, mindent megbeszéltünk, mindig mindenben megegyeztünk. Én azt hiszem, azt az embernek magának kell elérnie, hogy boldog legyen. A víg kedélyt meg az apámtól örököltem. Énekelt, ha jó kedve volt, énekelt, ha szomorú volt. Mikor a régi nótákat hallgatom a rádióban, azokat én mind hallottam az édesapámtól, s mindet ismerem. A mai fiatalok nem is tudják, milyen az igazi jó mulatás. Pedig a kiegyensúlyozott, boldog élethez az is kell. Tudni együtt önfeledten szórakozni, s akkor máris vidámabbak a hétköznapok is.Dr. Lipp László, római katolikus pap:

12_5.jpg##László atya## ##left Négyen vagyunk fiúk, testvérek. Édesapám klasszikus családapa, aki elvet csinált abból, hogy ő a családfő, és édesanya otthon neveli a gyerekeket. Egy paphoz természetszerűen az édesanyja marad a legközelebb, és azt hiszem, hogy talán az ő megingást nem ismerő hite az, ami a legnagyobb nyomot hagyta az életemen. Ugyanakkor hihetetlenül könnyed volt. A házban borzasztóan szerették, mert mindenkit meghallgatott, de soha semmi nem ment ki tőle. Olyan házapostolféle is volt, ezt utólag tudtam meg, miután meghalt, például a betegekhez ő hívott papot. Szüleim esetében a vallásos modellt együtt kell megfogalmazni, édesapa is, édesanya is egyformán példamutató volt. A vasárnapi szentmisékre együtt mentünk, ez nagyon fontos és nagyon jó. Nem volt ütközés a világ és a hit világa közt. A kettős nevelést nem is értem. Hogy ez probléma valahol. Mi mindig tudtuk, merre hány méter. Volt egy jelenet gyerekkoromban, öcsém másfél évvel fiatalabb, tehát mi voltunk a legközelebb egymáshoz, bátyám négy évvel idősebb, aztán hat évvel fiatalabb a legkisebb. Esti ima, együtt imádkozunk édesanyával, lecsukódik már a szemem stb., mire oda érünk, hogy vigyázz kedves szüleimre meg az én jó testvéremre, akkor én ott hozzászóltam, hogy az Ottóra ne, mert az piszok volt. Erre édesanya megállított, abbahagyni az imát, tessék kibékülni. Én nem, ez piszok volt. Tessék kiszállni az ágyból, fölkapcsolta a kisvillanyt, s fantasztikus volt – ahogy ez utólag bennem a helyére került –, mert azt mondta, tessék egymás szemébe nézni…, ma is könnybe lábad tőle a szemem. Persze, rögtön kibékültünk. Olyan természetesen belülről tudott ő a hitből élni. S hogy mennyire fontos a család ma is, arra édesapám, aki jövőre lesz 90 éves, a legjobb példa. Persze, nagyon büszke a pap fiára, de mondhatok én akármit a televízióban is, az mind nem érdekes, amikor itt voltak az unokák. Jaj! És hogy mit mondtak, de édesek. Az unokák. Az valami.

(cslgy, mal; képek: Somogyi)