Füst van, babám!

Színpadi rendezőként most debütált: Milos FormanKubány Éva felvételeFilmeket folyamatosan készített (Valmont, Larry Flynt, Ember a holdon, Goya kísértetei), színházi rendezései azonban (köztük a Márai Sándor regénye nyomán megálmodott A gyertyák csonkig égnek) sorra meghiúsultak. Hiába a világhírnév, a sok Oscar, valahogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy alakulniuk kellett volna. Évekkel ezelőtt aztán a prágai Nemzeti Színház igazgatójától kapott izgalmas felkérést: vigye színre Smetana hősoperáját, a Dalibort, azt a darabot, amelyet már gyerekként megszeretett. Két film között egy színházi rendezés, ráadásul Prágában, a Nemzetiben, ahol egykor a kakasülőről csodálta a színpadi történéseket. A hely szelleme, a régi élmények sora, s a vágy, hogy újra Csehországban dolgozhasson, hazacsalogatta. De mert a kártyáit már az első megbeszélésen kiteregette, s elmondta, hogy a darab megérett a módosításokra, sőt a rövidítésre is, a „klaszszikus értékek szigorú őrei” visszavették tőle a korábban buzgón felkínált lehetőséget. Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Moldva-parti „aranykápolna” vezetői újabb kísérletet tegyenek Forman hazacsalogatására. A darab megválasztásában most is szabad kezet hagytak neki, a „megkötés” csak annyi volt, hogy legyen az egy igazi színházi delikatesz. Egy olyan finomság, amelyre valóban régóta éhezik a cseh közönség, s azt épp tőle kapja meg, aki sosem tagadta meg itthoni gyökereit, s Amerikában is megmaradt cseh rendezőnek, cseh gondolkodónak, cseh intellektusnak.

Jiří Šlitr és Jiří Suchý vígoperája, a Jól fizetett séta, amelyet az alkotók dzsesszoperának is neveznek, már negyvenkét évvel ezelőtt, a legendás prágai Semafor Színház falai között is óriási siker volt. A darab szerzőpárosa (az akkor harmincnégy éves zongorista és a huszonnyolc éves szövegíró, mindketten a rock’n’roll és a blues elszánt hívei) hihetetlen népszerűségre tett szert, az addig ismeretlen énekesekből (köztük a műfaj ma már élő legendáiból, Jitka Molavcovából, Eva Pilarovából, Naďa Urbánkovából és Hana Hegerovából) neves előadóművészek lettek, a Semafor jegypénztára előtt hosszú sorok kígyóztak, s csak azért nem maradt évekig műsoron a külföldi színházak repertoárjára is felkerült előadás, mert elkövettek vele szemben egy televíziós „merényletet“. A „bűnös” pedig épp Milos Forman volt, aki Ján Roháčcsal karöltve filmre vitte a Jól fizetett sétát. A szövegben rejlő humor és költészet, a zene pedig – ötvözve a kuplék, sanzonok, a rock’n’roll világát – a képernyőn is jól érvényesült.

Én a filmet nem láttam. Mindazt, amit tudok róla, azoknak az elmondásából tudom, akiknek a Semafor a hatvanas évek közepén nem pusztán színházi élményt jelentett, hanem egyfajta szabadságot, szellemi s lelki felüdülést, s három évvel a Prágai tavasz forradalmi eseménye előtt „rést a falon”. Ha úgy tetszik: lyukat a vasfüggönyön. Az ő életükben a Jól fizetett séta „ifjúságuk édes madara”. A „felújított”, új külsőbe álmodott múlt heti bemutató számukra egy visszahozott, a feledés homályából megmentett élmény, egy romlatlan színházi ínyencfalat, amelynek íze, zamata azóta is megmaradt.

Nekik.

Forman mindent megtett a sikerért. A lehető legjobb alkotótársakat állította maga mellé. Rendezőtársának negyvenhárom éves ikerfiainak egyikét, Petr Formant választotta, díszlettervezője másik fia, Matěj lett, az előadás dirigense ifjúkori jó barátja, a Royal Liverpool Philharmonic Orchestra egykori karmestere, Libor Pešek lett, kosztümtervezője Jan Pištěk (a papa: Theodor Pištěk Oscar-díjat kapott az Amadeus jelmezeiért), koreográfusát pedig, Veronika Švábová személyében a fiaitól kapta, akik önálló színházi társulatokban rendszeresen együttdolgoznak vele. A maga műfajában mindenki a maximumot nyújtja. A rendezés hibátlan, nagyvonalú és látványos, az előadás egyetlen pillanatra sem ül le, a díszletek, a jelmezek pontosan (s megmosolyogtatóan) idézik a kor hangulatát, a hatvanas évek ízlésvilágát, a táncok illúziót keltőek, a karmester – irányítva zenekart, énekkart és egy harminctagú gyermekkórust – mesteri munkát végez. A színészek három hónapos munkájának is látható-hallható eredménye van. Tomáš Trapl, Jitka Molavcová fényes Broadway-teljesítménnyel kápráztatják el a nézőket, és nagyszerűek a többiek is: Dáša Zázvurková, Petr Macháček, Zbyněk Fric.

Dzsesszopera a Nemzetiben, Semafor-ereklye a Nemzetiben, Forman a Nemzetiben. Oda, ahol eddig csak klasszikusokat, Smetanát és Janáčeket, Dvořákot és Martinut, Puccinit és Csajkovszkijt, Shakespeare-t és Lope de Vegát játszottak, súlyos, háromórás darabokat, most betette a lábát a közelmúlt, és egy messziről jött ember újraéleszt egy rég eltemetett sikert. Még egyszer leírom: minden tökéletesen működik, mindenki ámulatra méltó teljesítményt nyújt, csak épp a mondanivaló bizonyul édeskevésnek. Megmérettetett és (túl) könnyűnek találtatott. Adott egy házaspár, már kellőképpen unják egymást, ügyvédet fogadnak, válni szeretnének, amikor levelet hoz a postás – aki itt is „csengetne”, ha a ház rámenős asszonykája nem a kényelmetlen fürdőkádba döntené –, hogy meghalt, majd nem sokkal később, hogy mégis él, sőt érkezik a liverpooli nagynéni. A feleség azonban már szűrné össze a levet az ügyvéddel is, ha már a postáslegénnyel nem jutott dűlőre, de amikor a milliomos nyanya – akinek mindene megvan, csak éppen szeretetben nem dúskál – bejelenti, hogy „szponzorálná” a házaspár születendő gyerekét, férj és feleség mindent megtesz, hogy a hatalmas összeget megszerezze. Ennyi a habkönnyű sztori sok tánccal és színpadi látvánnyal fűszerezve. Ennyi. Egy dekával sem több. Hétkor felmegy a függöny és negyed kilenckor már utcán is a nagyérdemű. Ami nem lenne baj. Csak éppen nem kapunk „útravalót”. Ami bent és fent, a színpadon történt, az ott is maradt. Zenében, szövegben, táncban, látványban – mindenhogyan. Akinek ennyi is elég, az biztosan kellemesen szórakozik. Akinek nem, vessen magára. Én gyorsan megvigasztalom magam. Nekem ott a „másik” Forman. A Tűz van, babám!-os. Itt ugyanis lángok sem lobognak. Csak füst van, nagy füst.