Formabontás a Székely fonóban

Tizennyolc év távolságtartás után idén már harmadszor vendégszerepelt a szlovák fővárosban a Magyar Állami Operaház társulata, ami örömteli tény.

Ezúttal két estére költöztek be a Szlovák Nemzeti Színházba, szeptember 26-án Leoš Janáček Jenufája került színre, tegnapelőtt pedig Kodály Zoltán Székely fonója – előbbi szerényebb, utóbbi telt házas érdeklődés mellett .

Mindig izgalmas, amikor egy ízig-vérig magyar művet külföldi rendező állít színpadra. Ez a daljáték, amely a székelyföldi magyar népdalkincset csempészte fel az operaszínpadra nagyzenekari hangszereléssel és klasszikus képzettségű énekesekkel, nyilvánvalóan kedves a szívünknek, hiszen Kodály új kontextusba helyezte az ismert dalokat, amelyek történetté állnak össze. De vajon mi jut eszébe minderről egy lengyel rendezőnek, aki nem kötődik érzelmileg ehhez a dalfüzérhez? (Ha csak annyiban nem, hogy Kodály édesanyja lengyel származású volt).

Michal Znaniecki nemzetközileg elismert színházi alkotó, több mint 200 rendezéssel a háta mögött. Érezhetően egyszerre keresett globális és jellemzően magyar motívumokat a műben, előtte magyar szakemberek segítségével tanulmányozta a térség népművészetét, a zenétől a népviseletekig és díszítőelemekig. A Kodály által eredetileg elképzelt történetből keveset hagyott meg. A libretto egymást követő népdalszövegei ugyanis többféle értelmezést is megengednek, mivel bizonyos részletek balladai homályban maradnak.

A nyitójelenet például ezúttal nem a fonóban, hanem egy halottasházban játszódik, a kérő helyett egy haldokló férjet látunk, felesége az ágya mellett ül. „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek” – énekli a férfi, majd az anya gyermekét vigasztalja az „Én elmentem a vásárba félpénzzel...” kezdetű dallal, amely alatt a díszletfalon digitális grafikával rajzolódnak ki az állatok.

Znaniecki egy univerzálisabb sztorit talált ki, amely kevésbé kapcsolódik a zene által sugallt közeghez. Ebben az előadásban nincs nosztalgiázó népieskedés, ezért tulajdonképpen bárki közel érezheti magához. És annak is elfogadható ez a megközelítés, aki ismeri valamelyik eddigi feldolgozást (1932 óta hatféle rendezésben láthatta a Magyar Állami Operaház közönsége).

A rácsodálkozást a vizuális környezet is segíti. Luigi Scoglio olasz díszlettervező és Magdalena Dabrowska lengyel jelmeztervező 1999 óta dolgoznak együtt. Scoglio egy három részre osztott, a kerettörténetet gyakran „igazi” képkeretbe tömörítő színpadképet álmodott meg, amitől izgalmas lett az összhatás, mivel az egyes helyszíneken gyakran hangulatukban egymásnak gyökeresen ellentmondó jelenetek játszódnak. A jelmezek meglehetősen merészek – ha lehet, még a díszletnél is bátrabbak – stilizált népviseletekkel, illetve népi jegyeket csak nyomokban tartalmazó outfitekkel.

A szólistákra nem lehet panasz, új dimenziót adtak a népdaloknak, talán csak a némajátékkal elmesélt részeknél tűnt néha „soknak”, modorosnak, illetve klisészerűnek a színészi játékuk. A kórusnak, illetve Kocsár Balázs karmesternek pedig akkor volt legnehezebb dolga, amikor a színpad mögött énekeltek, úgy, hogy nem láttuk őket.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ebből a viszonylag rövid (hetvenperces) műből hogyan lehet kétfelvonásos előadást csinálni. Nos, az első felvonás tulajdonképpen egy népzenei koncert: Pál István Szalonna és Bandája játssza el a Székely fonóban szereplő dalokat, illetve egyéb, a tájegységre jellemző zenei részleteket, rövid kommentárokkal. Kiváló muzsikusok állnak a színpadon, az egyetlen felvidéki népdalt (A csitári hegyek alatt) a közönséggel is elénekeltetik, Szalonna kedvesen okít, mégis kicsit kényszeredettnek, hosszúnak tűnik ez a zenei felvezetés.