Finn modernizmus Bécsben

Hugo Simberg: Sebesült angyal (1903) (A helsinki Ateneumin taidemuseo gyűjteményéből)Bécs tehát kitűnő ugródeszka számunkra, ezért annak kellene alárendelni minden szakmai igyekezetünket, hogy végre rangjához méltó fogadtatásban részesüljön művészetünk a sógoroknál. Gondoljunk csak vissza Mednyánszky László tavalyi bécsi vesszőfutására. A nagy budapesti és pozsonyi siker után mindössze legfontosabb 35–40 vásznát lehetett bemutatni a Belvedere alsó szintjén – pedig „Medi” legtöbbet éppen a császárvárosban tartózkodott. Hogy miről is szól a kultúrdiplomácia, azt mind a magyar, mind a szlovák kollégák a lengyelek és – legújabban – a finnek példáján tapasztalhatják és tanulhatják meg. Néhány évvel ezelőtt a Museum Leopold rendezte meg az Új ország, új művészet című kiállítást, amely a múlt század első harmadának lengyelországi művészetét prezentálta. Most pedig tudatosíthatjuk, hogy nem csak mi, közép-európaiak küzdünk a kontinens elismeréséért, hanem az északi nemzetek is. Bizonyítja ezt az Österreichische Galerie Belvedere legújabb tárlata, a NORDLICHT – NORDIC DAWN, azaz az Észak fénye vagy az Észak hajnala, amely a finn művészet 1890 és 1920 közötti modernizációs paradigmájára hívja fel figyelmünket.

A helsinki Ateneumin taidemuseo képzőművészeti anyagát Stephan Koja kurátor-művészettörténész rendezte a bécsi befogadók kívánságára. A mindössze hetven kulcsfontosságú alkotásra szűkített festészeti seregszemle két emeleten vázolja fel a finn művészet versenyfutását a korabeli európai művészeti időszámítással. Az osztrákok, tudatosítva a tagadhatatlan finn–osztrák művészeti párhuzamokat, még az állandó kiállítást is hajlandóak voltak leszedni a finnek minél reprezentatívabb első ausztriai bemutatkozása érdekében. Koja alkalmazta a kortárs múzeumok és galériák új trendjeit, s nem elégedett meg a művészeti anyag közreadásával, hanem szakavatott dokumentumfilm segítségével teszi érthetőbbé a finn történelem cseppet sem egyszerű legutolsó évszázadait, s ehhez társul egy további országprezentáció, amely a természeti sajátosságokra fekteti a hangsúlyt.

Aki a kiállított műveket a datálás tükrében is figyelemmel kíséri, nagyon gyorsan felfedezi a magyar–finn és esetleg a cseh–finn történelmi-művészeti párhuzamokat, azzal a felismeréssel gazdagodva, hogy az államalapítás vagy a millennium ünneplése nem feltétlenül a 19. századi képzőművészet jegyében kellett, hogy történjék. Az új állam és művészet kapcsolata (mint nagymértékben a csehek esetében is) a kortárs formanyelv támogatását is jelenthette. A finnek esetében még a svéd és az orosz megszállás sem volt képes megakadályozni, hogy a fiatal művészgeneráció az akkori kultúra központjaiban: Münchenben, Berlinben, Párizsban ismerje meg a legprogresszívebb művészeti tendenciákat.

A finn művészet gyors átváltozását a romantikus (Albert Edelfelt) és realista tájképekkel (Väinö Blomstedt), az első impresszionista próbálkozásokkal (Akseli Gallen-Kallela) kezdhetjük. Ezt követően pedig Blomstedt példája is bizonyítja, hogy egy évtized leforgása alatt akár több izmus is hatással lehetett egy-egy alkotóra. Ő az 1890-es évek végére már a cloizonizmus és a posztimpresszionizmus bűvöletében festette műveit. A szimbolizmus volt a finn századforduló kulcsfontosságú művészeti irányzata, ebből merítettek a merész akademisták, de a modernizmus mellett elkötelezett fiatalok is, mint például Eero Järnefelt. Akseli Gallen-Kallela pedig a szecesszió ornamentikáját is társította ezzel a trenddel. Személyére érvényes egy további megállapítás is, nevezetesen, hogy Karéliának, a finn kultúra és művészet bölcsőjének mítoszát modern formanyelv alkalmazásával emelte a korabeli művészeti közbeszédbe – megteremtve ezzel az egyetemes és nemzeti ötvözésének egyedi változatát országa művészetében. A tárlatlátogatót mindenképpen megszólítják Helen Schjerfbeck melankóliát és Munch vásznainak hangulatát idéző festményei, ám kortársai közül többen – így például Alvar Cawén, Wilho Sjöström és Yrjö Ollila is – már a fauvizmus tapasztalatából merítve jutottak el az expresszionizmusig. A tárlat a kubizmus finnországi változatával zárul: Ilmar Aalto és Alvar Cawén már a múlt század második évtizedében felvállalták Picasso és Braque analitikus kubizmusát.

A finn művészet bécsi kiállítása a romantikától a kubizmusig követi az északi ország művészeti fejlődését, parádés angol és német nyelvű katalógus kíséretében. Számunkra a művészeti élményen túl a kultúrdiplomácia lehetőségeit érintő tanulságával is szolgál. (A kiállítás október 2-áig tekinthető meg a bécsi Oberes Belvederében.)