Utazás az időben

A nyolcvanéves nyugalmazott tolmács, Ali Ungár (Jiří Menzel) kezébe kerül egy memoárkötet, mely egy egykori SS-tiszt második világháborús visszaemlékezéseit adja közre, részletesen leírva szlovákiai ténykedését. Ali Ungár rádöbben, hogy a kötet „hőse” felelős a szülei haláláért is. Nyomozni kezd utána, megszerzi a címét, és elutazik Bécsbe, hogy végezzen vele. Csöngetésére az egykori SS-tiszt hetvenéves fia, Georg Graubner (Peter Simonischek) nyit ajtót. Elutasítón közli a jövevénnyel, hogy apja meghalt, és nem érez felelősséget a háborúban elkövetett tetteiért. Az áldozat fia és a gyilkos fia később újra találkozik, és elindul azokra a szlovákiai helyszínekre, amelyek a memoárban szerepelnek. Egykori szemtanúkat keresnek, és vallomásaik alapján az igazságot szeretnék feltárni. Kalandos útjukon szembesülnek a mai szlovákiai valósággal, különféle karakterekkel hozza össze őket a véletlen. E találkozásokból és a beszélgetésekből az is feltárul számukra (és számunkra), miként viszonyul a második világháborús múlthoz a ma embere.

A film gerincét a két idős férfi formálódó kapcsolata adja. Párbeszédeikből, meg abból, ahogy az egyes helyszíneken viselkednek, és a helyzeteket kezelik, folyamatosan bomlik ki a két férfi eltérő karaktere – az egyik aszkéta, a másik bonviván –, valamint személyes történetük: az, ahogy eddigi életüket élték, a múlt súlyos eseményeivel terhelve.

A tolmács a múltból táplálkozó, de teljesen mai film, amely a jelen kor szlovákiai viszonyairól is összerak egy mozaikot. A háborús történések utáni kutatás fordulatait, valamint a két idős férfi dialógusait intelligens humor szövi át. Ennek köszönhető, hogy nem mélybe húzó, szívfacsaró a múltidézés. A visszatérés az időben nem a múlt eseményeinek – a háborús történéseknek, a fegyveres összecsapásoknak, a rajtaütéseknek, a zsidók és a zsidókat bújtatók lemészárlásának, a gárdisták gaztetteinek – a mozgóképes rekonstruálásával történik. A film a háborús viszonyokat csupán az események még élő résztvevőinek, azok leszármazottainak, az egykori szemtanúknak a vallomásai, valamint korabeli fényképek révén rekonstruálja. Az alkotók szándéka az volt – és ez meg is valósul –, hogy a néző érzékelje, miként kezeli a múltat a jelen kor embere.

Az ifjú Kysel (Mokos Attila) nagyapja, az egykori gárdista tetteit igyekszik helyrehozni. Az idős Kysel (Igor Hrabinský) ma is „élő élményként” idézi fel az akkor átélteket. Van, aki nem akar emlékezni, mint Pečner (Karol Šimomár) és családja. Ők eltemették a múltat és csak a jelennek élnek. A fiatal masszőrlányokat nem érdekli a múlt, csak a jelen, az érvényesülés és a szórakozás.

Ali Ungár lánya, Edita (Zuzana Mauréry) is felejteni akar. Az osztrák tanárt illően fogadja, süteménnyel kínálja (az édességnek jelentős szerepe van), de amikor kiderül, miért jött Szlovákiába, tartózkodóvá válik vele szemben. A férfi süteményezés közben önsajnálattal kijelenti, neki se volt egyszerű az élete apja tettei árnyékában. Edita elutasítón vág vissza azzal, hogy az áldozatok és a gyilkosok leszármazottainak a sorsát és a fájdalmát nem lehet egy napon említeni.

A film a múltat a jelenben tükrözteti, megmutatva, hogy az akkori események ma is megosztanak. Azzal a kérdéssel, amit A tolmács is feltesz: vajon az itt élők csak áldozatok voltak-e, vagy részt vettek-e a gyilkolásban is, és mennyire voltak felelősek a történtekért. A vallomásokat, valamint az ellentétes oldalon álló két férfi nézeteit megismerve lehet levonni tanulságokat. Például azt, hogy (Marek Leščákot idézve) ha elvesztjük történelmi emlékezetünket, a jelenben sem leszünk képesek eligazodni, és könnyen manipulálhatókká válunk. A tolmács persze nem tanmese, hanem finom jelképekből építkező, apró gesztusokkal mély tartalmakra utaló, igaz emberi történet.