Gyászbeszéd a sáros ficsúrokról

A prágai Szent Vitus-székesegyházban kezdődött a történet március elején, a neves szlovák filmrendező gyászszertartásán. Klaus szoros barátságot ápolt Jakubiskóval, így a koporsója felett elsőként egy rendező kollégáját idézte, aki szerint a hatvanas évek cseh új hullámának nagy alakjai, Forman, Chytilová, Schorm, Passer, Papoušek, Jiráček és Menzel a bokájáig sem értek Jakubiskónak. Hogy ki állítja ezt, arra nem derült fény, Klaus nem tartotta fontosnak megemlíteni. Többen is felkapták a fejüket erre a durva kijelentésre. Klaus azonban még ennél is nagyobbat rúgott – Jiří Menzelbe.

„Jakubisko soha nem dicsőítette filmjeivel a szocialista rendszert, nem is tudták megtörni őt a rezsim kommunista elöljárói, ellentétben Jiří Menzellel, aki 1974-es alkotásával, az Aki aranyat keres-sel (magyar címén: Ficsúrok a sárban) meghajolt a barrandovi filmgyár rendszerhű vezérkara előtt” – állítja az exelnök, akiről köztudott: a nyolcvanas évek végén nem írta alá a bebörtönzött Václav Havel szabadulását követelők petícióját. Egyvalamiről azonban megfeledkezett: Jiří Menzel korábbi filmje, a Pacsirták cérnaszálon még a bemutató előtt dobozba került, és sok évvel később Berlinben láthatta először a közönség. A normalizációs időszak hajnalán nem is forgathatott, „bűnei megbocsátásáért” az ember-arcú szocializmus dicsőítését várták tőle. Vagyis egy „elkötelezett” filmet. A Ficsúrok a sárban központi alakja a szocialista munka hőse, aki katonai szolgálata letöltése után családot szeretne alapítani, ezért egy épülő erőműnél talál jól fizető munkát. Ezt a forgatókönyvet tették a Szigorúan ellenőrzött vonatok akkor már Oscar-díjas alkotója elé azzal, hogy ha nézhető filmet készít belőle, visszaléphet a folyamatosan dolgozó filmrendezők sorába.

Klaus becsmérlő kijelentését nem hagyhatta szó nélkül Olga Menzelová, a rendező felesége. „Mai optikán keresztül nézve azt a kort kritizálni nagyon könnyű – írta a legolvasottabb cseh napilap, a Mladá fronta dnes hasábjain. – Jiřít 1970 és 1973 között leállították, aztán leforgatta a Ficsúrok a sárbant, és soha nem tagadta, hogy ezt csak azért tette, hogy tovább dolgozhasson. Ugyanakkor Hynek Bočan egy szocialista munka-brigádról, Věra Chytilová egy kórházi szülészetről, Jaromil Jireš a metróépítésről készített filmet. Ők is tisztességes munkát végeztek. Nem válogathattak a forgatókönyvek között, a szereposztás sem az ő kezükben volt. Ha nem fogadják el a felkínált lehetőséget, más munkát kell keresniük. Mindezt a mából csak egy buta ember vetheti a szemükre. Jakubisko sem volt kivétel, mint azt Klaus tévesen gondolja, vagy egyszerűen csak nem akar tudni róla. Amire Dušan Hanák vagy Dušan Trančík nem vállalkozott, azt ő elfogadta. A Barátság kőolajvezetékről készített dokumentumfilmet Az évszázad építkezése címmel. Ugyanerről a témáról aztán még egy filmet csinált, majd három évvel később a csehszlovák–szovjet barátságról. Három zsák cement címmel pedig a Szocialista Ifjúsági Szervezetről. Értem én, hogy a közeli barátainkat a lehető legjobb fényben akarjuk látni, és hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni azt, ami ezt nem igazán engedi. Talán ilyen az emberi természet. Főleg, ha az illető már nincs közöttünk. De azért cselekedni így, hogy másokra köpködhessünk, alávaló és szánalmas. Főleg egy gyászbeszédben. Nem is kell több kommentárt fűzni Václav Klaus személyéhez, hiszen azzal mondunk el magunkról a legtöbbet, ahogy másokról beszélünk.”

Jakubisko egyébként mindig az elismerés hangján szólt Jiří Menzelről. Évfolyamtársak voltak a FAMU-n, a legendás prágai filmművészeti főiskolán.

„Egy tányérból ettünk, mindenben támogattuk egymást – mondta sok évvel ezelőtt. – Közösen ötleteltünk, én vágtam a diplomafilmjét. Azt hittük, ez a szép időszak sosem ér véget. Örültünk az előttünk álló csodás lehetőségnek. Ugyanazokat a filmeket néztük, de mindketten mást és mást fedeztünk fel bennük. Mindenki a maga útján haladt előre, csak más irányban. Később is összetartottunk, bár más volt a munkastílusunk, a látásmódunk, a zsánerünk. A cseh új hullám más alkotóival ellentétben Jirka nem írt forgatókönyveket, legalábbis nem egyedül, mert jó szerzőket talált, például Hrabalt, és az ő történeteit dolgozta fel. Játékosságot, humort vitt a filmjeibe. Vannak rendezők, akik úgy dolgoznak, hogy a stáb dől a nevetéstől, a nézők arcán viszont még a leghalványabb mosoly sem jelenik meg. Jirkánál ez fordítva volt. Precíz, aprólékos munkája a színészekkel, a felvételeket megelőző, sokszor végtelennek tűnő próbái meghozták az eredményt. Ő mindig megnevettette a nézőket.”

Klaus – sokakkal ellentétben – nem a Kelet Fellinijeként búcsúzott Jakubiskótól. „Önazonos volt, nem utánozta Fellinit” – mondta nyomatékkal a rendező ravatalánál.

Ez a botrányos történet azonban nem zárult le Olga Menzelová nyílt levelével. Jiří Menzel archívumában ugyanis a rendező fiatal özvegye talált egy idevágó, aranyat érő levelet – Bohumil Hrabal tollából. Író és rendező ugyan nem igazán leveleztek egymással, hiszen Menzel gyakran felkereste Hrabalt. A legtöbbször azonban nem is Prágában találkoztak, hanem az író kerskói nyaralójában. Ott dolgoztak minden közös forgatókönyvükön. Ez a levél, több más írásos dokumentummal együtt, nemsokára látható lesz a nymburki Bohumil Hrabal Múzeumban. Nem mellesleg az író sem veti Jiří Menzel szemére, hogy elvállalta a Ficsúrok a sárban filmre vitelét.

„… és csak akkor, amikor egyedül ballagunk, és elgondolkozunk az alkotás felett, látjuk, hogy Menzel szándékosan és ártatlanul választotta ezt az elbeszélést, amelyet rettentően megnehezített azzal, hogy elhagyta vele a hagyományos filmek hagyományos cselekményét, hogy az elbeszélés nem könnyű útján követte hóbortos hősét… és ez az ifjú ember a teherautón voltaképpen maga Menzel, a morálja pedig őszinte vallomás arról, milyennek is kell lennie egy ifjú embernek. Beleálmodta önmagát, és megrendelésre látszólag többet mondott el, mint amennyit a maga ízlése alapján és kamerával a kezében a képzelőerejével elmondott volna, ami aztán megrázta volna a világot. Úgy gondolom, Menzel ezzel a filmmel egy modern mesét mondott el egy emberről, aki a sárkány minden fejét levágta, amely veszedelmes volt rá nézve. Ennél meg-győzőbb módon kamerával szebbet senki nem mondott el ember és közmunka kapcsolatáról.”

Václav Klaust bizonyára ez a levél sem győzi meg. Nekünk mindenesetre értékesebbek Hrabal szavai, és a „sáros ficsúrok” sem ejtenek foltot Jiří Menzel becsületén.

A szerző a Vasárnap munkatársa