Szergej Loznyica - Donbassz kemény katonája

Történelmi, kulturális és gazdasági régió az Ukrajnához tartozó, az orosz határ mentén fekvő Donbassz. Neve a Donyec medence orosz és ukrán elnevezésének rövidített szóösszetételéből ered. Így lett a Donyeckij basszejnből Donbassz.

Földrajzilag a donyecki és luhanszki területet foglalja magába. Régen ez volt a történelmi határ a zaporozsjei és doni kozákok között. 2014 tavaszán, az ukrán forradalom és az ukrajnai orosz katonai beavatkozás után erős oroszbarát zavargások alakultak ki Donbassz területén. A későbbi háború az oroszbarát szeparatisták és az ukrán kormány között dúlt. Szergej Loznyica alkotása a háború sújtotta Kelet-Ukrajna nyugtalanító hétköznapjairól forgatta Donbassz című, kétórás filmjét, amelyet egy másik, ugyancsak friss alkotásával, A győzelem napjaival együtt mutatott be az idei cannes-i és Karlovy Vary-i fesztiválon. Ez utóbbival a berlini Treptower parkba invitálja nézőit, ahol minden év május 9-én a Vörös Hadsereg és a szovjet nép náci Németország feletti győzelmének ünnepsége zajlik. Ezeken az összejöveteleken megjelennek a győztes hadsereg katonáinak utódai is, akik rég elhagyták egykori hazájukat, és épp Németországban teremtettek új egzisztenciát. Loznyica az ő szemszögükből láttatja a mai politikai eseményeket, háttérben a színes folklórműsorral, énekkel és tánccal, hazafias beszédekkel.

Erről a két alkotásáról faggattam őt, miután kilépett a moziból, ahol Kubrick 2001: Űrodüsszeiáját vetítették. Nem most látta először a filmet, de most is a hatása alá került, mondta.

„Ami újra és újra lenyűgöz benne: Kubrick számára fontosabb a történet gondolatisága, mint a szereplők sorsa. Két hőse el is tűnik a történet felénél, a vezéreszme azonban megmarad, és tovább fejlődik. Én is mindig erre törekszem. Az eszme, a művészi alapgondolat életben tartására. A győzelem napja ugyan dokumentumfilm, de abban is igyekeztem megőrizni ezt a formát. Feltűnik egy Éjszakai farkasok nevű motorosbanda a filmben, de az ő útjuk is a Treptower parkba vezet, a győzelmi ünnepségre, amelyen sokféle ember jön össze, különböző eszméket képviselve. Pályám kezdetétől felváltva forgatok dokumentum- és játékfilmeket, de igyekszem mindig közel hozni egymáshoz ezt a két műfajt, két formát. Mindig azt a határt keresem, ahol véget ér a dokumentum, és elkezdődik a fikció. Azt akarom megmutatni, mi az, amit még igaznak látunk, amit még elhiszünk, és mi az, amit már nem. De ezt nemcsak a mozira, hanem a mindennapi életünkre is vonatkoztatom. A győzelem napjában az a különleges, hogy végig egyetlen helyen, egy adott időben vagyunk, majdnem úgy, mint egy színházi előadást nézve, a Donbasszal viszont kilépünk ebből a keretből.”

A győzelem napjában egy születőben levő konfliktus szemtanúi vagyunk. Ugyanazon a helyen, ahol a halott katonák emlékművénél néma tiszteletadás szemtanúi vagyunk, a szovjetek győzelmét ünneplik nem kis hangerővel. Abszurd helyzet ez. A Németország felett aratott győzelmüket ünneplik az oroszok – Berlinben. Megdöbbentő jelenetek sorozatát látjuk Loznyica másik filmjében, a Donbasszban is.

„Mindent tudni akartam a kelet-ukrajnai helyzetről, ezért még jóval a forgatókönyv megírása előtt különböző forrásokhoz nyúltam a neten. A Youtube-on még amatőr videókat is találtam, amelyek a háború kitörésekor készültek. Hetet közülük be is illesztettem a filmbe, a többi jelenetet pedig a donbassziak elbeszélése alapján írtam meg. Ezután már csak a formát, a struktúrát kellett megtalálnom. Nem egy vagy két központi figura sorsát akartam megmutatni, hanem különböző embertípusokét. A cannes-i fesztivál kritikusai szerint ez a legegyenesebb és legharagosabb filmem. Pedig nincs bennem harag. A düh nem jó rendező. Más kérdés, hogy a film sokakat feldühít. Erről nem én tehetek. Kelet-Ukrajnában nagyon nagy problémák vannak, amelyek elől én sem akarok megfutamodni. A háború mindig a legkegyetlenebb megoldás. Nekem pedig az a feladatom, hogy ha a hülyeség győz az emberség felett, azonnal megszólaljak.”

Loznyica két kollégája, az orosz Kirill Szerebrennyikov és az ukrán Oleg Szencov, akik ugyancsak hallatják a hangjukat az orosz, illetve az ukrán politikai helyzet miatt, hosszú ideje őrizetben vannak. Szerebrennyikov házi őrizetben, Szencov rácsok mögött.

„Szencov az oroszországi börtönökben sínylődő ukrán politikai foglyok szabadon bocsátásáért harcol, nemrég éhségsztrájkjával hívta fel rájuk a figyelmet. Elmondhatatlanul zavar, hogy nem vagyunk képesek tenni érte. Pedig ha összefogna az értelmiségi elit, írók, rendezők, képzőművészek, és együtt gyakorolnának nyomást a vezető politikusokra, bizonyára elérnénk valamit. Nem tudom, mi az oka ennek a hallgatásnak. Szencov négy éve van már börtönben, és mi tétlenül nézzük. Ez is komoly probléma. Egy darabjaira hullott társadalomban élünk, és még egy emberi élet megmentéséért sem vagyunk képesek összefogni. A Nyugat segítségére, közbeavatkozására hiába várunk. Az ukrán–orosz konfliktusban nincs érdekeltsége, hiányzik számára a gazdasági motiváció. Ha az ukrán háború pénzes bányát jelentene számára, azonnal közbelépne. De így?! Az emberi együttérzésre hivatkozva? A nyugati társadalmakat ma egyáltalán nem érdekli mások sorsa. Nyugodtan, zavartalanul akarnak élni. A hazugsággal szemben viszont mi magunk is tehetetlenek vagyunk. Ezt a hibát pedig nem ruházhatjuk át másokra.”

Hogy mi a következő filmterve Szergej Loznyicának?

„Évek óta hordozok magamban egy komoly tervet. Az 1941-es Babij Jar-i mészárlásról szeretnék filmet készíteni. Babij Jar egy Kijev közelében levő település, ahol a németek csaknem 34 ezer ukrán zsidót gyilkoltak meg a Barbarossa-hadművelet idején. Az öldöklés másfél napig tartott, a 150 fős halálbrigád óránként ezer ember életét oltotta ki. A második világháború egyik legbrutálisabb szörnyűsége volt ez, amelyről nagyon keveset tud a világ. És én ezért akarok szólni róla.”