Filmbelőttszínház

2004-ben Muray Gábor így vélekedett a Magyar Nemzet hasábjain Schilling Árpád Feketeország című darabjáról. A cikk ennél keményebb kritikákat is tartalmaz. A cikk önkritikát egyáltalán nem tartalmaz. Ezzel szemben az önkritikára épül a darab, amelyet kritizál. A cikk tehát egy érdekes jelenség, valahogy így: az önkritika kritikája. Ami logikailag levezetve akár pozitív felhangot is jelenthetne. De nem jelent.

Dióhéjban a színdarabról. Illetve a filmről. Schilling Árpád, a darab – és később a film – rendezője és a Krétakör tagjai sms-ben kapott rövid hírüzenetekből állították össze a Feketeországot, amelyet a színészek improvizációi keltettek életre. Schilling darabjának így nincs központi története, íve, hanem egymástól jól elkülöníthető etűdökből áll össze egésszé. A 2004 nyarán készült darab az akkori Magyarország legfontosabb, legnagyobb port kavaró eseményeit „parodizálja” (a „parodizálja” kifejezés azért van idézőjelben, mert nem egészen helyénvaló, és mert a valóság legtöbb esetben sokkal inkább lehetne a Feketeország paródiája).

Kérdés, mire jó írni ma egy három évvel ezelőtt készült színdarabról? Még ha azt Schilling Árpád rendezte is a Krétakörrel. Még ha annak idején egy ország beszélt is róla. A kérdés jogos. Ez az írás nem is a színdarabról szól, hanem a belőle készült filmről.

Mielőtt megnéztem, megkérdeztem egyik ismerősömtől, jó-e a film. Azt válaszolta: nem esik tőle hasra az ember, de azért mindenképpen érdemes megnézni. Az elvárásaim nagyok voltak. Hiszen a színdarab még most is fel-felbukkan agyamban. Néha csak úgy spontán beugrik valamelyik kép – az ilyen képeket szokták „maradandónak” nevezni. Az ismerősömnek igaza volt, a filmtől nem estem hasra, de örülök, hogy láttam.

Igazából nem is egy valódi filmről van szó. Sokkal inkább filmre vett színházról. Nagy része színpadon játszódik, s csak itt-ott emelik át a jeleneteket reális térbe. Maga a tény, hogy formailag a film és a színház ötvözetét próbálták megvalósítani, még nem zavaró, sőt: érdekes kísérlet. Azt viszont már nehezebben fogadja be a néző, hogy a színházban megszokott teljes térlátástól eltérően itt sokszor csak a színpadi tér bizonyos részleteit látja – a filmekben használt kameramozgással próbálták viszszaadni a színházi elemekből építkező előadás eseményeit. A különbség talán annyi volt, hogy a jeleneteken belül ritkán vagy egyáltalán nem volt vágás.

A tér viszont ugyanannyira előnyére is szolgált a színdarab filmváltozatának, mint hátrányára. Ugyanis a felvételeket nem korlátozták a reális tér lehetőségei. A steril, multifunkciós színházi tér kitágította a lehetőségek horizontját, segítségével olyan mozzanatokat voltak képesek megragadni, ami egy reális térben – ahol a gyerekszoba mindig gyerekszoba marad – szinte lehetetlen lenne.

Valószínűleg a film és a színház eme érdekes ötvözetének köszönhető, hogy a színpadi verziót nem ismerő nézők gyakran nem voltak képesek interpretálni az eseményeket, és egyes jeleneteket motiválatlannak tartottak. Ez persze annak is betudható, hogy a három évvel ezelőtti konkrét események, amelyekből a darab építkezett, időközben elvesztették aktualitásukat. Mindenesetre, akik előzőleg látták a játék színpadi verzióját, azoknál nem merültek fel hasonló nehézségek.

És hogy érdemes volt-e megcsinálni a darab filmes verzióját most, amikor már a kutya sem emlékszik a három évvel ezelőtti botrányokra? Ugyanígy feltehetnénk a kérdést, hogy még mindig Feketeországban élnek-e déli szomszédaink, hogy Feketeországban élünk-e mi magunk is... És azt válaszolhatnánk: a Feketeország akkor veszti el létjogosultságát és aktualitását, ha kellő önkritikával rendelkező emberek boldogan készítenek majd filmet vagy színdarabot Fehérország címmel.