Film az elátkozott galériáról

Alexandra Kusá, az intézmény igazgatója tíz évvel ezelőtt azzal a kérdéssel fordult a pozsonyi Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilmes tanszékéhez, hogy akad-e ott pár hallgató, akik szívesen dokumentálnák az utókornak a galéria felújítási munkálatait. Akár két-három évig is lesz mit csinálniuk, ezalatt sokat tanulhatnak a szakmáról, és a galéria is jól járna. Ketten is jelentkeztek, Jana Durajová és Lena Kušnieriková, akik hozták a kis stábjukat, lelkesen állítgatták a kamerákat, figyelték a dolgok menetét. A hatodik év elején már érezték, hogy ebből egy egész estés film is lehet.

Megszólítottak két producert, Zuzana Mistríková és Ľubica Orechovská is látott fantáziát a dologban, és a mérsékelten izgalmas diákprojektből egy nyolcvan perces, lebilincselő dokumentumfilm kerekedett, amelyről a forgatás alatt senki sem tudta, hogy happy enddel végződik-e, és amelyet mától vetítenek a jobb mozik.

A cím talán nem szorul fordításra: Pozor, padá SNG! Az angol cím még szellemesebb: Hanging Without Walls. És sokkal többről szól, mint azt eredetileg tervezték: társadalmunk metaforája lett ez a huzavonákkal, leállásokkal, idegtépő helyzetekkel, politikai rosszakarással megspékelt felújítás, amely több mint tíz évig tartott. És nagyrészt Alexandra Kusá kitartásának köszönhető, hogy „csak” eddig.

Ez a törékeny, ám rendkívül céltudatos nő a művészettörténész-diplomája mellé kaphatna egy kőműves-mesterlevelet és egy építészmérnöki oklevelet is, mert a galéria érdekében kénytelen volt kitanulni ezeket a szakmákat. Nemcsak a közbeszerzési pályázat győztes cégének embereit kellett naponta ellenőriznie és munkára biztatnia, hanem a tervrajzok ilyen-olyan módosítását is meg kellett akadályoznia a helyszínen. És ha reklamált valamiért, általában azt a választ kapta, hogy rosszak a tervrajzok. Márpedig azok nem lehettek rosszak, hiszen Alexandra Kusá édesapja, Martin Kusý készítette őket munkatársával.

Az apa mérnöki irodája pár évvel azelőtt kapta a megbízást a felújítás előkészítésére, hogy lánya a galéria igazgatója lett, mégis mindenki családi vállalkozásról beszélt a szakmában, és az illetékesek nem igazán vették komolyan hazánk legnagyobb galériájának vezetőjét, amikor az a vészharangot kongatta.

Az igazgatónő igazi kafkai helyzetekről mesélt a két dokumentumszakos diáklánynak, akik egy idő után állandóan a nyomában voltak, hogy le ne maradjanak valamiről, illetve vele együtt várakoztak, amikor éppen nem történt semmi. És bizony sokáig nem történt semmi, de már anno Wim Wenders is megmutatta nekünk, milyen kifejező lehet a dolgok állása.

És lassan, fokozatosan Alexandra Kusá került fókuszba, ő lett a film főszereplője, vagy inkább hősnője, annak ellenére, hogy meglehetősen introvertált személyiség, a mai napig gondot okoz számára a nyilvános megszólalás, szereplés. Látjuk, ahogy szélmalomharcot vív az épp illetékes közhivatalnokokkal, látjuk bizakodva mosolyogni, magába roskadva gubbasztani, virágot öntözni (mert az alkalmazottak erre sem hajlandóak, ha nincs benne a munkaköri leírásukban), cipekedni, problémákat megoldani, látogatókat gardírozni, szóval alaposan belelátunk az életébe. Az édesapjával való viszonya is feltárul, akivel emberileg és szakmailag is erős párost alkotnak. Mindkettőjüknek személyes ügye a galéria, félszavakból is megértik egymást. Az apa-lánya jeleneteken ugyan látni, hogy gondosan megtervezték és beállították őket, de még így is szépek, és ugyebár teljesen kezdő filmesekről beszélünk, akik szó szerint a terepen tanulták meg a szakmát.

Nagy teret kap a filmben a Szlovák Nemzeti Galéria épületének eredeti tervezője, Vladimír Dedeček is, ez a zseniális építész, aki jóval megelőzte korát, és aki még nem tudta, hogy mindent személyesen kell ellenőriznie az építkezés során, mert különben kilopják az anyagot a falakból a szocialista munkások. Ezért röviddel az átadás után már renoválásra szorultak az épület egyes részei, amire viszont sem pénz, sem hajlandóság nem volt akkoriban, így szép lassan oszlásnak indult a nagy mű. Dedeček már nem élhette meg az ünnepélyes megnyitót, 2020 áprilisában, kilencvenévesen halt meg, két évvel a felújítás befejezése előtt. Ott lehetünk a temetésén is. (Munkásságának jövőre külön kiállítást szentelnek a galériában.)

A Pozor, padá SNG! tükröt tart a társadalom elé, megmutatja, hogy tulajdonképpen semmi sem változott 1966 óta, hogy ma is ugyanazokat a szélmalomharcokat kell megvívniuk azoknak, akik becsületes munkát várnak el embertársaiktól ebben az országban. És hogy ma is kevesen ismerik el tévedéseiket, vállalják hibáikat. Ez a film nemcsak a képzőművészet szerelmeseinek, az építészhallgatóknak és a rétegműfajnak számító dokumentumfilmek kedvelőinek szól, hanem mindenkinek, aki egyszer is belépett már a Szlovák Nemzeti Galériába, vagy a jövőben tervezi a látogatást. És azoknak is, akik szenvedélyesen szeretik a munkájukat.