Festői aktok és városképek

TALLÓSI BÉLA

A bécsi Photoinstitut Bonartes gyűjtési és kutatási területe a közép-európai régi fotográfia. Az intézmény egyik feladata, hogy a történelmi értékű felvételeket kiállításokon népszerűsítse. A Photoinstitut Bonartesnek köszönhető, hogy a Fotóhónap keretében a pozsonyi közönség is láthatja a Csehországban született Rudolf Koppitz kivételes vizuális élményt nyújtó fotográfiáit. Azt követően, hogy Koppitz Bécsben fotográfiai szakon folytatott tanulmányokat, a két világháború közötti osztrák fotográfia egyik legjelentősebb mesterévé nőtte ki magát. Grafikai szakon is tanult, s azt a tudását, amelyet a sokszorosító technikákban és eljárásokban szerzett, a fotográfia területén is érvényesítette, sajátos vizuális nyelvet alakítva ki ily módon. Negatívjaiból különféle eljárásokkal olyan nyomatokat készített, amelyeken festői-grafikai megoldásokkal változtatott a megörökített fotó realitásán. Képeinek nagy része úgy hat, mint a precízen kidolgozott, a fény-árnyék játékára építő festmény. Főleg azok a művek keltenek piktografikus „fotó-festmény” benyomást, amelyeken Koppitz saját magáról készített, egész alakos felvételét helyezi el természeti környezetben. Munkáit a precizitás jellemezi: ha a negatívon észlelt valamilyen apró tökéletlenséget, az arról készült nagyméretű nyomaton – festői-grafikai eljárásokkal – módosította a látványt. Sok önportrét, főleg aktot készített magáról, amelyeken idillikus hegyi környezetbe, mesés tájba vagy bárányok közé helyezi magát úgy, hogy kidolgozott izmai, tökéletes alkata a testesztétika hibátlan illúzióját nyújtsa. (Hegymászóként erős izomzatúvá edzette a testét.)

Rudolf Koppitz mestere volt a tájfényképezésnek, a harctéri fotózásnak, a portrékészítésnek, az akt- és a táncfotóknak. A múlt század elejéről származó felvételei teljességgel megállják a helyüket ma is (az sem zavaró bennük, hogy a meghaladott, korabeli technika miatt valamiféle archaikus, patinás színezetük van). Koppitz nyitott szellemisége – ami munkáin átsüt – minden egyes művét élvezetessé teszi. A Fotóhónapra izgalmas, felfedezések sorát nyújtó kiállítást rendeztek képeiből. Olyan tárlatot, amelyről elmondható: élményszerű tapasztalást nyújt. Az összeállítás egyik szelete olyan Dél-Magyarországon készült néprajzi felvételeket mutat be, amelyeken a monarchiabeli vidék és vidéki emberek életminősége figyelhető meg. (Mohácson és környékén készültek, amikor a fotós onnan származó felesége családját látogata.)

A Pállfy-palota másik kiállításán Gabriele Basilico nagyvárosok – Moszkva, Sanghaj, San Francisco és Rio de Janeiro – építészetét bemutató felvételei láthatók. Basilico arra koncentrál, hogy megmutassa, miként él együtt ezekben a metropolisokban a múlt építészete a jelen kor architektúrájával. Olyan helyeket keres a városokban, ahonnan szemléletesen láttatja a modern falak mögött megbúvó klasszikus épületeket, vagy azt, hogy milyen építészeti koncepció mentén alakult ki egy-egy városközpont. (Moszkvát Sztálin hét tornyából, madártávlatból fényképezte.)

Basilico nem fotóz embereket. Állítja, hogy ha emberekkel népesül be a városi tér, a felvételeken nem hat olyan vizuális erővel a tér és az építészet geometriájának esztétikája. Ezt egy színházi hasonlattal magyarázza. A néző az előadás előtt a berendezett színpaddal szembesülve addig koncentrál teljes erőből a díszletre, amíg nem jelennek meg benne a színészek. Ahogy elkezdődik az előadás, a játékra összpontosít, az lesz számára elsődleges. A városi tér tagoltsága, az építészet monumentalitása is emberek nélkül teljesedik ki valójában.