Felnőtt szerepben gyereklélekkel

Egyre kevesebben köszönnek a szüleiknek csókolomot, és kiment a divatból a szobafogság, a nádpálca és a kukoricára térdepeltetés is. Tulajdonképpen örülünk is annak, hogy ez a vágyakat erőszakosan semmibe vevő, merev tekintélytiszteleten alapuló nevelési stílus kezd háttérbe szorulni, ugyanakkor, mint minden túlzásba vitt divattal, a „jó fej, barátságos, megértő” gyerekneveléssel is át lehet esni a ló túlsó oldalára. Manapság sok olyan szülő van, aki bűntudatos, ha valamit megtilt gyermekének, hiszen az olyankor csalódott és dühös. Vagy képmutatónak érzi magát, amiért megteszi, amihez gyermekét még kicsinek tartja. A felnőtt sokszor meg van zavarodva, nem érzi pontosan, hogy mennyire élhet a hatalmával, mennyire korlátozhatja a gyerek vágyait, vagy kényszerítheti őt erőfeszítésre, önkorlátozásra. Megijed attól, ha tekintélyesnek és szigorúnak kell lennie, mert alapvetően a gyerek szeretetére, és nem csodálatára vágyik, és valamiért úgy hiszi, ez a két dolog ellentmond egymásnak.

Mit sugall a korszellem?

Ugyanakkor a szülő sokszor csak azt közvetíti, amit a korszellem egyébként is sugall. A mai fiatal nem azt hallja a leggyakrabban, hogy: „Korlátozd a vágyaidat, elégedj meg kevesebbel, nem kell mindig és mindenáron jól érezned magad, mert a kudarcokból és a lelki fájdalmak elviseléséből is értékes tapasztalatok nyerhetők.” Nem azt hallja, hogy „Ráérsz még a szerelemmel foglalkozni, szórakozni, vagánykodni, a felnőttet játszani.” A körülötte levő világ, minden reklámfotó és slágerszöveg, tévéműsor és videoklip arra szólít fel, hogy: „Élj a mának! Nevess, táncolj, ismerkedj és élj szexuális életet, amilyen hamar, és amilyen gyakran csak tudsz!”

A mai kultúra azt sugallja, hogy aki magányos, szomorú, éppen semmilyen téren nem ér el sikereket vagy nincs partnere, sok haverja, és nem bulizik éjt nappallá téve, az szánalomra méltó vesztes, aki valószínűleg maga tehet a bajáról, és tulajdonképpen szégyellje magát.

Sok mai tinédzsernek nyomasztó teher ez. Ez a látszólagos tolerancia és engedékenység a fiatalok vágyaival szemben sok kamaszt nehéz helyzetbe hoz. Míg korábbi időkben a korán érő, korán felnőttesedő, „lázadó” gyerekek lógtak ki a sorból, ma a lassabban érő, gátlásosabb, kapcsolataikban konzervatívabb tinédzserekre néznek furcsán, és igyekeznek megváltoztatni őket. Pedig 16 éves korban sokan még nem tartanak ott, hogy családjuktól érzelmileg és sok szempontból a gyakorlatban is jócskán függetlenek legyenek, hogy igényük legyen az önálló munkára, keresetre és feltétlenül egyedül akarjanak utazni, szórakozni a barátaikkal.

A gyerek begörcsöl

Ha mindezt követelményként támasztjuk a tinédzser elé ahelyett, hogy megvárnánk, amíg önszántából, jókedvében kezd el ebben az irányban haladni, csak lassítjuk, nehezítjük a folyamatot: a gyerek begörcsöl, szorongani kezd, ahelyett hogy spontán élni tudna a kínálkozó alkalmakkal akkor, amikor már megérett rá. A látszólagos semmittevés, a bámulni a plafont merengve – ezeknek a gyerekeknek igenis hasznos, értelmes elfoglaltság lehet: fantáziálnak arról, amit majd csak pár hónap vagy év múlva fognak a gyakorlatban is megélni.

De az erőltetett felnőttség a korkövetelményekhez látszólag jól alkalmazkodó, népszerű, vagány és sikeres fiatalok számára is tehertétel lehet. A pszichológiai rendelőkben egyre többször találkozunk olyan fiatalokkal, akiknek „koraérettségük” okoz gondot. Ők elhiszik mindazt, amit a reklámok sugallnak, hogy minden jár nekik, mégpedig azonnal és magától értetődően, erőfeszítés nélkül (Mert megérdemlem.), hogy az élet célja a felhőtlen szórakozás, ezért hétvégén bulizás helyett egyedül lenni cikis. Sőt, jól kinézni, ismerkedni, szexuálisan csábítani és csábítónak lenni tulajdonképpen kötelező.

Egy tizenéves, testileg és lelkileg még egyaránt fejlődésben lévő gyerek életében ez az elképzelés számos problémához vezet. Egyre többen vannak, akik nemcsak hogy nem tudják magukat rákényszeríteni a tanulásra, de nem is igazán értik, ugyan miért volna erre szükség. Hiszen az ember dolga az életben az, hogy minél jobban érezze magát, a tanulás pedig nem az, ami a számára örömet okoz. Mivel szabadidejében tulajdonképpen felnőtt életet él, nála tíz-húsz évvel idősebbekkel egy helyre jár szórakozni, az iskolában nehezen fogadja el, hogy a tanár írja neki elő, mit tehet és mit nem, hogy hiába érzi úgy, neki van igaza, vagy hogy a tananyag nem érdekli, mégis engedelmeskednie kell a felnőttnek. Nem szokta meg, hogy korlátozzák, ezért önmagát sem tudja fegyelmezni: visszabeszél, mással foglalkozik, vagy meg sem jelenik az órán.

A szerelmi élet kezdete

De a korán kezdett szerelmi élet sem csupa öröm, nem megy mindig zökkenőmentesen. Ha a szüzesség elvesztése vagy a partiképes partner felmutatása társas elvárásként, kulturális normaként jelenik meg a fiatal életében, akkor nem marad rá ideje, hogy szerelmi élete megkezdésével a megfelelő pillanatot, a számára érzelmileg is sokat jelentő kapcsolatot kivárja.

Idő előtt, méltatlan helyzetekben, megalázó és fájdalmas tapasztalatok árán szerzi meg a kétes dicsőséget, és mivel nem vágyakozott és ábrándozott hosszasan arról, hogy milyen is lesz, a partnerkapcsolat végül nem beteljesülés, inkább csalódás. Nem egy ilyen, „sokat tapasztalt” tizenévestől hallani, hogy őt tulajdonképpen nem is érdekli a szex, és nem érti, mások miért vannak annyira oda érte. Nemcsak a szülői önkény és erőszakosság, a hideg korlátozó nevelési stílus az, ami kárt tehet egy gyerekben, hanem a túl korán megelőlegezett felnőttségnek és egyenrangúságnak, a „jaj, csak nehogy csalódás érje vagy megh

Nem biztos tehát, hogy azzal teszünk jót gyermekünknek, ha mindig, minden helyzetben a kedvét és az egyetértését keressük, hiszen a gyermek vágyai és érdekei nem feltétlenül esnek egybe. Akkor sem, ha időnként kényelmesebb, kellemesebb volna, vagy ha a reklámok sokszor ezt sugallják is. (s, he)