Kultúra

FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa II.

„Une bonne ville pour vivre, mais non pour mourir” – írta Rabelais majd’ öccáz éve, s azóta, a látszat ellenére, bizony, nemsok minden változott: Párizs városában remek élni, de meghalni már nem. Persze, ma már nyoma sincs az idézett mondat folytatásának, hogy tudniillik az embert porában sem hagyják békén, ugyanis a Saints-Innocents temetőben a koldusok seggük alá a holtak csontjával fűtenek.
Száz Pál

2019. február 17. 17:30

- A szerző felvétele

Rabelais mai hangzású sorai filmekben látott képeket idéznek: külvárosi hajléktalanok hajolnak sötéten a hordóban lobogó lángba, s hirtelen az általa használt guenaulx (rongyosok?) szavának megfelelője is megvilágosodik: Bezgyákok. Hogy nem épp fáradt olajjal fűtenek, hanem emberi csontokkal? Hát ez már igazán párizsi dolog, praktikus és kellemes.

Ilyenkor télen én is megmelegednék akár egy exembertűz mellett, a seggem azonban legfeljebb a kőpadhoz fagy oda az ártatlanok szökőkútja, a Fontaine des Innocents előtt. A kút téli üzemmódban hallgat, az antikizáló vízi lények gyáván bújnak meg a félboltív és a borongós ég alatt, ebben a városban csak nyáron süt a nap. Ennyi maradt az egykori temetőből, s az Ártatlanok templomából, amelynek szélén későbbi hozzátoldásként a szökőkút állt – csak ezt a reneszánsz szépséget hagyták itt a gyászos gótikából. Az egykori temető kellős közepébe fogok belefagyni, ma reggel még valami hóalakú izé is hullessett. De hol van már a reggeli hó!

A temetők kultúrtörténetében megkülönböztetett hely illeti meg a nagy francia forradalom előtti években felszámolt cimetière des Saints Innocents-ot. A piac (Les Halles) melletti forgalmas utak mentén álló temető egyáltalán nem olyan csöndes hely volt, mint azt gondolhatnánk. Kedvelt találkahelynek számított, szívesen tanyáztak itt lézengők, hontalanok, kalmárok, sétálgatók, járókelők, vásárosok, részegesek, naplopók – sőt, örömlányok kedvelt helye volt a forgalmas középkori temető. Hiába vettette körül fallal Fülöp Ágost, később a vásárból kiszoruló árusok is a fal árkádjai alá húzódtak be, s aztán már szokott helyük volt a lakatosoknak, vagy épp a fehérnemű-kereskedőknek. Miközben elviselhetetlen bűz terjengett, az emberi rothadás szaga, nagyrészt a közsírok miatt: ezekbe az öt-hat láb mély vermekbe kerültek ugyanis az elhunyt nincstelenek vagy rabok, szemfedőjükre pedig csak némi föld került – jó esetben. Mondogatták is akkoriban, hogy a temető földje megzabálja a holtakat. S ki is köpi: a férgektől hemzsegő, és lebontó szervezetektől átitatott talajban a bomlás folyamatai pusztán néhány napra rövidültek. Szepsi Csombor Márton, az első magyar útikönyv szerzője maga szemtanúskodik, hogy a vasárnap délután eltemetett test puszta csontjait már kedden reggel kihantolták. „…annakutána az czontyat mindgyart ki szedik és heazat ala rakiak, melynek sokaságha tavolrul is iszonyittya az embert.” Helyhiány miatt ugyanis az volt a szokás, hogy a maradványokat az árkádok feletti „tetőtérbe” gyűjtik. Így ment ez évszázadokon keresztül, mire az egyik ilyen árkád le nem romlott, s a szomszéd ház pincéjét el nem borították a csontok, néhány emberéletet is követelve – talán mérgezés miatt. Csak ekkor döntött úgy a városvezetés, hogy beszünteti az elviselhetetlen állapotot.

 

2019. február 10. 11:00

FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa I.

„Ha szemlélem a hullaházban / A koponyák dúlt tömegét: / Hogy tanácsúr volt-e korábban / Vagy kincstárőr, vagy mind cseléd / E sok ember: annak jelét / Már nem mutatja semmi nyom.” – írja Villon, aki egy teljes kisciklust szentelt Testamentumában a temetőnek címezve. Az említett ossziáriumok nézegetése nem számított különös hóbortnak akkoriban, ahogy a temető világi forgalma sem. A középkori ember együtt élt a halállal, a szó sok értelmében. Villon sorai azonban arra is fényt vetnek, hogy a halálban valóban mindenki egyforma volt. A Saints-Innocents-ba nemcsak a nyomorultakat temették, de az urak is szívesen temetkeztek ide. Hogy aztán később földi maradványaik az ossziáriumok heterogén tömegébe keveredjenek: „Itt vannak most e csonthalom vad / Rendjében össze-vissza mind; / Címük és hatalmuk elolvadt. / Van még úr? Van még szolga? Nincs.” (ford. Mészöly D.)

A januári komor ég alatt azon töprengek, vajon Rabelais koldusai találták-e fel a hamvasztást Franciaországban. Kedd reggel van, a környező kávézók még üresek, sietős járókelők vágnak át a téren a Les Halles metrócsomópont felé, mikor megkörnyékez egy bezgyák, és pénzt kért. Illetve lóvét, amelyet a francia szlengben a középkor óta az ezüst szó jelöl: „argent”. Nevetségesnek tartom a kéteurós penzumot, s amelyet egy pozsonyi hajléktan szívesen fogad, azt egy párizsi tán elhajítaná. Mikor látja, hogy nem adok, hangosan káromkodni és gyalázni kezd, míg eloldalog – csak annyit értek: connard. Kedves párizsi szokás, a járókelők ügyet sem vetnek rá, ahogy a nimfák sem a szökőkút faragványain.

Az igazság az, hogy otthon felejtettem a pénztárcám, és nincs nálam egy fillér sem. Nekem kéne káromkodnom, még egy kávéra sem ülhetek be felmelegedni. Talán emberi csontok után kellene néznem, mielőtt végleg idefagyok, s betesznek egy közsírba az Ártatlanok temetőjében.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Alig szavazott a magyar 

Elhunyt Baló György

Ha a közönség neveletlen

TB Dunaszerdahely: Idegenben nyertek kiesési rangadót a felsőpatonyiak

Kevéssé ismert tények a spermiumról

Területi viták, nemzeti érvek, nagyhatalmi döntések 1919-ben

Legfrissebb galériák
Olvasta már?