FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa I.

A szúrós szócska azonban sejteti a témát, hiszen vonatkozása egészen konkrét: azt a hatalmas követ jelöli, amely a Szajna északi partján a róla elnevezett utcában állt, amelyet egyes történészek római mérföldkőnek gondolnak Lutetia idejéből, mások viszont sokkal régebbinek, menhirnek a megalitok korából. Utóbbi eset elég valószínűnek látszik a megnevezés miatt – számos példa van arra, hogy az ősi pogány emlékeket, áldozóhelyeket a középkorban az ördög művének tartottak. 

Terhelő bizonyíték híján a vita éppúgy nyitva marad, mint Villon művénél. S ez sem kevés! A cím arra az eseményre utal, amely 1451-ben történt, amikor a Sorbonne diákjainak egy csoportja ellopta a követ, majd a átvitte a Szajna és a Cité túlpartjára, Saint Hilaire hegyére. Ezzel a csínnyel kezdődött a pár évig tartó lázongássorozat, afféle háborúcska Párizs és a Sorbonne között, mely ekkoribban afféle város a városbanként működött. Ez a révolte azonban sokkal szellemesebb volt, mint a mai sárgamellényesek – középkori és diákos szubverziónak nem volt egyéb („politikai”) célja, mint maga a felforgatás. A felfordulás pedig elég nagy lehetett, a diákok céhtáblákat loptak el és cseréltek ki, átrendezték a várost, hogy kitörjön a teljes zavar. 

A kőbálvány ellopása nem tét nélküli tréfa volt: a középkorban fontos tájékozódási pontnak számított, nélküle az utca elvesztette nevét és vele azonosságát. Gondolom, miközben a ma már nem létező utcába érek, s mivel ma lusta voltam kiigazodni, teljesen a google mapsra bíztam magam: a séta, a metró, az átszállások. Elképzelhetetlen, mit jelentett az a kő akkor és főleg ott. Nem is csoda, hogy az asszony, akinek a háza előtt állt, nyomban panaszt tett Châtelet rendőrfőnökénél. A hipotetikus mű valóban remek anyaggal dolgozhatott, hiszen miután a Saint Hilaire hegyének diákgettójában ünnepélyesen felállították, megkoszorúzták és körbetáncolták, a tivornyázásnak a rendőrség gyorsan véget vetett, és a Palai Royal biztonságos udvarába szállította a bálványt. A diákok ezt nem hagyták annyiban, s a rajtaütés után visszalopták a követ. Mme de Bruyères ezalatt egy másik, kisebb követ helyeztetett háza elé a veszteséget átmenetileg pótolandó: ezt La Vesse-nek nevezték. A csodás francia nyelv ugyanis két szóval különbözteti meg a szellentést: a le pet a hangos, a la vesse pedig a csöndes és alattomban ölő szellentés típusát jelenti lingvisztikailag is jelölve a tényt, melyet a tájainkon ismert variánsokban terjedő diákmondóka bölcsessége is bizonyít: „Bölcs Salamon mondá vala, hangos fingnak nincsen szaga, ám de amelyik halk és csendes, annak szaga rettenetes.”

A minden hájjal megkent diákok azonban ezt is ellopták, s Szent Hillár hegyén a le Pet-au-Diable-t összeházasították a la Vesse-szel, részben nyilván a két ellentétes nemű szó által inspirálva. A duhajkodások folytatódtak, a koszorúkkal összeláncolt újdonsült párnak boldogságot kívánni tartoztak a táncba hívott (kényszerített) járókelők is. Az Ördögfingnak ráadásul sapkája is volt, amely miatt a fallikus szimbolika még inkább kidudorodott.

Egy friss tanulmány szerint az esemény Tours-i Szent Márton ünnepén kellett hogy történjen, amely világi vonatkozásban az újbor ünnepe volt, afféle karneváli tivornyázás – a középkori franciában szentmártonkodásnak (faire le saint Martin, Rabelaise-nál: martiner) nevezték az ivászatot, Szent Márton betegségének (mal de saint Martin) pedig a másnaposságot.

Az események erélyes fordulatot vettek, letartóztatások indultak a diákok ellen. Mivel ők az egyetemi igazságszolgáltatás hatáskörébe tartoztak, a Sorbonne vezetőinek tiltakozása miatt (majd egy évre beszüntették a misézést, bezárták a templomokat) a diákokat a rendőrség kénytelen volt szabadon engedni.

Hogy Villon közvetlenül részt vett-e a lázongásokban, nem tudni. Sem műve, sem a kőbálvány, sem a rue de Pet-au-Diable, sem pedig a szintén róla elnevezett, később házacskákkal körbeépített torony (Tour du Pet-au-Diable) nincs már meg. A mai rue Loubeau-n semmi sem emlékeztet a régmúltra, nem volt meg még akkoriban sem az utcasor, amely a középkori épületek helyén épült fel, sem a Városháza, sem pedig a Saint Gervais templom előtti tér – melyek között az utca elhalad. 

Az Ördögfing nem holmi kavics volt, amelyet csak úgy zsebre kell vágni: a csíny, alighanem komoly erőket és szervezettséget igényelt, hogy a túlpartra átcipeljék. Oda in-

dulok most Szent Hillár hegyére gyalog, a középkori Párizs nem létező utcáin, talán Villon nyomán. És talán József Attiláén, aki párizsi tartózkodásakor Villonnal is mélyebben megismerkedett. Amellett, hogy fordított tőle és a városban csatangolt, tudjuk, hogy „Villonért rajongott, mindig az irattáskájában volt... különösen a középkori Párizs érdekelte, s a könyvtárban ilyen témájú illusztrált könyveket nézegetett, tanulmányozott.” Talán megtalálta ő is az Ördögfing torony ábrázolását, s talán járt itt a templom előtti téren, melynek padján az úthoz erőt gyűjtve a táskámból előszedem és széthajtogatom a képet, a letűnt utca utolsó hírmondóját. De ez már egy másik történet.