FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Időszobrok – Petřínské skalky

Később az éhségfal (hladová zeď) egyik kapujánál pihenve, lihegve ocsúdok. VI. Károly várfaláról úgy tartja a legenda, az éhség idején építtette, s munkásait élelemmel jutalmazta cserébe. A falon túl különös sziklákra leszek figyelmes. Függőleges falaikba nevek, szivecskék, üzenetek karcolva. A homokkő szikla puha, elég csak megkapargatni, s máris mállik. Por szitál a körmöd nyomán. Benne mélyedések, vájatok nyúlnak el hosszan lefelé. Csak később jövök rá, hogy eredetileg csak lábat támasztó mélyedések voltak, amelyek a használat századai alatt nyúltak lejjebb és lejjebb. Felületükre az esőtől, levegőtől kioldódó ásványi anyagok színárnyalatokat festenek. A sziklák csoportokat alkotnak, kész hobbitvárost a lombok alatt. Egy hasadéknál titkos lépcsőkre leszek figyelmes. A fokokat századok lábai gyalulták simává. Nincs mit tenni, fel kell másznom. A szirt odafenn sima, fű, bokor nő rajta, lehullott juharfavirág sárgít, háromembernyi magasságból kémlelek. Lábamnál egy szikláva vájt arc: leginkább az amerikai filmekből vett földönkívüliekre hasonlít. A meredély szélén egy másik faragott arc: archaikusnak tűnik, igazi műremek, de a korát lehetetlen megsaccolni. A várfal egy bástyájából ablak nyílik, bámul rám az illető. Semmi kétség, az eróziótól való megóvás miatt szigorúan tilos a sziklákra mászni, vagy beléjük vájni. Jobb, ha odébbállok, bár mire a zsaruk megérkeznek…

Egy meredő sziklán gyanúsan archaikus jelek: egy címert vagy állatbőrt formázó keretben kacskaringós R. S. monogram), mellette a francia királyok és Bosznia címeréből is ismerős Anjou rózsa (fleur de lis, zlatni ljiljan). Neruda állítólagos vésetét nem találom, talán lemosta az idő. Évszámokat gyűjtök: 2007, 2005, 2017, 96, 1962, 811, 88, 1927, 1870, 1918, 46, 2001. De idővel minden évszám lemállik, a krónikát megeszi az erózió, ahogy egy homályos Krisztus-

arc is egy másik sziklacsoportnál, vagy egy arctalan dombormű egy másiknál, melyhez már csak képzelhető a kor, s a rokokós vagy romantikus stílus tetszés szerint. Egy másik falba két sziklaalapból kinövő fatörzs között egy elmosódó imádkozó embernagyságú alak mered föléd. Egy vésett járatból nyíló apró udvarban egy hajléktalan alszik a napon.

Az egykor több petříni és stra­hovi kőfejtővel együtt innét is a középkori Prága építkezésére vágtak köveket. E sziklafal testvérei talán ma is egy román kori vagy gótikus boltív alatt pihennek. A sziklatömbök a várfalon túl valószínűleg védelmi szerepet is játszottak, talán a katonák vésték fel a címerszerű jeleket, a kőarcokat unalmukban, hisz az ellenség nem talált jönni. Ma már nehéz megmondani, a mállás ideje mindent felemészt. A kelták is mászhatták és mállaszthatták már e köveket, sőt, már a kőkori lakosok. Itt voltak már az ember előtt, de még a dinoszauruszok előtt is a kövek: az üledékes homokkő kőzet az ordovícium korában keletkezett, több mint 400 és fél millió éve. Ekkor keletkezett a kőolaj meg a földgáz. A Gondwana őskontinensen ekkor még csak gombák meg mohák nőttek, a tengerben mindenféle herkentyűk: csigaházas polipok, lábasfejűek, tengerililiomok, pörgekarúak, trilobiták.

Az idő formálta e kőszobrokat, kezében csak eszköz az ember. Málló porszem. A jelek, a nevek, a betűk, a számok, a szivecskék – mind eltűnnek, előbb, vagy utóbb, mint a trilobiták. 

Száz Pál