FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: A szentek városa IV. / A dervis csodája

A város gondozza a régi-új türbét. Ott áll fehér méltóságában és egyszerűségében Zinđirli Ibrahim-dede türbéje a Gorica városrész felett, a vészjósló nevű Crni Vrh (Fekete-csúcs) tetején. 

Az előző cikkünk Džebar- és Urjan-dedéjéhez hasonlóan ő is Tanú (sehid), s szintúgy harcos dervis, aki Mehmed szultán idején esett el a vidék meghódításakor. Egy feljegyzett szóbeli közlés szerint, amelyre Esma Smailbegović szarajevói néphagyományokat összegyűjtő könyvében akadunk, ő szintén az említettek testvére volt. A három testvért állítólag három dombra temették, egyiket a Soukbunaron, másikat a Pišćivodán Soukbunaron, harmadikat a Goricán.

A türbe azonban rég megsemmisült, s az utóbbi időkig pusztán a fakuló emlékezetben létezett. Az újságcikkek szerint a feljegyzéseket követve épült újjá 2014-ben elegáns, hagyományos oszmán stílusban, négy oszlopon nyugvó ólommal bevont kupola a jellegzetes tört boltívvel és a csúcsdísszel (alem). 

A néphagyomány szerint a türbéhez való zarándoklás, a zijáret a bosnyák muszlimokra jellemző módon nem az iszlám, hanem a pravoszláv naptárhoz kapcsolódott. Aki negyven nappal Szent György napját (Đurđevdan/Jurjevo) megelőzve ott imádkozott, a szent dervis teljesítette a kívánságát. Vagyis pontosabban – hiszen máshoz imádkozni az egyedülvaló Allahon kívül haram! (tisztátalanság, istentelenség) – a dervis közbenjár a Kegyesnél a kívánságok teljesítéséért. 

Egy másik vélekedés szerint a dervis a nevét el-Fatih szultántól kapta, aki törökül így szólt hozzá, mielőtt a végzetes csatába indult: „Đuzeldži dajan hadži Ibrahim!” Mely állítólag annyit jelent, hogy „tarts ki, ne add meg magad, hadzsi Ibrahim!” 

A türbe, akárcsak Urjan dedéé, 1878-ban, Szarajevó bevételekor semmisült meg. Egy 1939-ben publikált cikkben közölt legenda úgy tudja, az osztrák–magyar csapatok bosszúból döntötték le. Amikor ugyanis a švaba (német) aug. 19-én a Crni Vrh dombjáról leereszkedve Gorica és a város irányába indult, követve a kiadott parancsot a karcsú türbe köré csoportosuló békés apró temetőn keresztül vezetett az útja. Az itt állomásozó, majd a Goricán rejtőzködő ellenállók elleni rohamra parancsolt katonák azonban megtorpantak itt. A türbe felett ugyanis egy ragyogó alak jelent meg, egy hófehér szakállú öregember zöld palástba burkolódzó hatalmas alakja lebegett a levegőben. A haragos ábrázatú rettenetes jelenés előtt a reszkető katonák aprók voltak, akár a hangyák. Hatalmas turbánja mintha bármikor a nyakukba zuhanhatna, zöld köntösének szegélye pedig akárcsak valami mérgeskígyó, fenyegetően fodrozódott. Baljában mint egy ostort, óriás olvasóját (tespih) tartotta, jobbjával pedig a pálcájára támaszkodott, arra, amelyre a dervisek révületük során támaszkodnak. Amint meglódította a tespihjét, a katonáknak mintha földbe gyökerezett volna a lábuk!

– Vorwarts! Direktion Friedhof! Hangzott el újra a parancs. A reszkető katonák, mire már megindultak volna, addigra az alak az égig nőtt, s újra suhintott egyet a tespihjével, mire a katonák mind térdre estek. Elhangzott a harmadik vezényszó is. Utolsó bátorságukat összegyűjtve az ijedt katonák bolondul lövöldözni kezdtek a levegőbe a jelenés felé. Ekkor a dervis hatalmas árnya megremegett, s miután utoljára lendítette meg a tespihjét, lassan szertefoszlott. Zöld palástjának szegélye mintha a lombokba, fehér szakálla és turbánja mintha a nyári ég felhői közé olvadt volna. 

A legendának annyi igazság­mag­va biztosan van, hogy Villecz ezredes oszlopának egy része augusztus 19-én valóban itt vonult át a város felé nyomulva. Hogy a türbe ekkor pusztult el, az is valószínű. De a legendák igazsága nem pusztán az adatok igazsága, hanem valami olyasmié is, ami a tények nyelvén mondható el. Tény például, hogy miután Splitből visszatértem Szarajevóba, egész augusztusban terveztem, hogy meglátogatom a nem is oly messze álló türbét. Ahova mégis véletlenszerűen keveredtem. Csak este, amikor otthon Szarajevó bevételéről olvastam, pár perccel éjfél előtt derült csak ki (mindfuck!), hogy napra pontosan 140 évvel azután jártam a türbénél, hogy a legendás események, legalábbis a tényszerű történés bekövetkezett. A tények nyelvén ez véletlen egybeesés. A legendáén viszont kétségtelen: valójában a szent Zinđirli Ibrahim-dede szólított, és hatalmas ereje vezetett magához. Ha a szentek, akárcsak a legendák,  igazak, akkor valóban: a szent Tanú csodát tett velem.