Felfedezések a folyóparton ülve

Ül, fekszik, élvezA szerző felvételeEz a Wilsonic fesztivál, amelyet az elmúlt hétvégén immár hetedszer rendeztek meg, és a szervezők mostanra megtalálták az ideális helyszínt. A közelben horgonyzó hajót, az Aréna Színház környékét, sőt magát a színházépületet is birtokba vették a haladó zenékre kíváncsi fiatalok. Odabent a kísérleti műfajok és a hozzájuk tartozó video-produkciók kaptak helyet, a kinti cirkuszsátor alatt a bulizenekarok, a hajón a DJ-k, a tökéletes hangosítású nagyszínpadon pedig a sztárok, akik ez esetben a Koop, a Nouvelle Vague, a Psapp, a Heritage Orchestra és hasonló, határainkon kívül sikert sikerre halmozó előadók.

Két nap, illetve inkább két éjszaka alatt összesen ötven produkciót láthatott a közönség, potom hétszáz koronás belépőért. Minden program percre pontosan kezdődött, az átszerelések villámgyorsan zajlottak. Ez már önmagában is felfoghatatlan, ám mi még tovább pingáljuk a képet. Az egész éves szervezőmunkát csupán ketten végzik, a fesztivál közeledtével körülöttük serénykedő többiek mind bérelt munkaerők. A teljes program egyetlen ember, bizonyos Tibor Holoda csalhatatlan ízlését dícséri, aki a Wilsonic dramaturgjaként saját kedvenceit szokta meghívni Pozsonyba. A pénzügyi hátteret egy másik ember, bizonyos Peter Skalník teremti meg évről évre, támogató cégek, személyes kapcsolatok, valamint egy nagy presztízsű rendezvénnyel kötött szövetség révén. A Wilsonic a barcelonai Sonar fesztivál kistestvéreként reklámozza magát azokban a körökben, ahol tudják, mi az a Sonar, és érdeklődnek a hasonló úton járó keleti rokonok iránt. Mivel a két rendezvény időben szépen követi egymást, a Barcelonában élvezkedő újságírók és zenei szakemberek szívesen zarándokolnak el Pozsonyba, hogy izgalmas felfedezéseket tegyenek. A hazai sajtómunkások pedig belehallgathatnak az új nemzetközi trendekbe. Engem például mindjárt az első napon fültövön csapott a Heritage Orchestra nevű londoni világcsodája. Kortárs komolyzene, dzsessz és elektronikus tánczene keveréke, igazi klubhangulat. A projekt Jules Buckley zeneszerző-karmester fejében született meg, és egy negyvenöt tagú szimfonikus zenekarnak köszönhetően vált hallhatóvá. A klasszikus képzettségű zenészek átlagéletkora huszonöt év, ezért nem meglepő, hogy lelkesen és mély átéléssel játszanak például Herbaliser-átiratokat. A világ a tavalyi montreaux-i dzsesszfesztiválon figyelt fel rájuk, ahová már a szakma lelkes ajnározásának hátszelével érkeztek. Pozsonyban szintén negyvenöt zenészt zsúfoltak a színpadra, ám a koncert közepéig senki sem sejtette, hogy a komplett vonós-szekciót a Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarából kérte kölcsön Jules Buckley, aki bevallotta, hogy a költségkímélés mellett bizony fertőzni is akart. Más országokban is csinál ilyesmit: kirángatja a komolyzenészeket a sztereotip mindennapokból. A tizenöt kirángatott egyikével később összefutottam a VIP-sörcsapnál. Elmondta, hogy felejthetetlen élmény volt vonagló tizenéves lányok előtt játszani, és bár első blikkre úgy tűnt, Buckley furcsa, diszharmonikus dolgokat kér tőlük, végig érezhető volt, hogy „belül” összeáll neki a zene, és addig nem nyugszik, amíg nem hallja vissza tőlük ugyanazt. A Heritage Orchestra fúvósai pedig bármely élvonalbeli dzsessz-zenekarban ellébecolhatnának, ha nem akarnának többet, eredetibbet. A Pozsonyban játszott darabokról pedig csak annyit, hogy ha ez a jövő szimfonikus zenéje, gyermekeink valószínűleg lelkes hangverseny-látogatók lesznek.

A színes kavalkád szereplőinek legjellemzőbb közös vonása, hogy egyre többen párosítanak hagyományos hangszereket samplerekkel, gyakran látni furcsa felállású zenekarokat (pl. gitár-basszusgitár-laptop, trombita-harmónika-lemezjátszó), a stílus pedig egyre nehezebben határozható meg a hagyományos szakzsargon segítségével. Új fiókokra van szükség, gondban lesz a sajtó a WWW, a My Name is Ann, vagy a Barbie Idijot nevű zenekarok besorolásával, de a francia szkreccs-világbajnok Birdy Nam Nam, vagy az infantilis popzenét undergrounddal házasító Psapp sem könnyű eset tudományos szempontból. Hallgatói szempontból viszont abszolút fogyasztható muzsikákról van szó, nem lila ködös katatóniát kell elképzelni, hanem olyan izgalmas megoldásokat, amelyek remélhetőleg előrevetítik a következő tíz év könnyűzenei történéseit. A Nouvelle Vague vagy a Jazzanova például már most is csaknem mainstream-nek számít tőlünk nyugatabbra.

Végezetül áruljuk el, mit takar a fesztivál elnevezése. Ne gondoljunk valami szponzorcég nevére, a Wilsonic ugyanis egyszerű szójáték. Pozsonyt 1918-ban Wilsonovnak keresztelték el a nagyhatalmak, mert hirtelen nem tudták eldönteni, hogy a város német, magyar vagy szlovák neve maradjon-e meg. A „sonic” szó pedig a hangra, hangzásra utal. A szervezők tudatosan hangsúlyozzák az akció pozsonyiságát, szerintük a város ideális fekvését vétek lenne nem kihasználni. A válogatásnál kiemelt figyelmet kapnak a környező országok izgalmas előadói és zenekarai, a támogatók névsorában pedig a városi hivatal is ott díszeleg. Ez ugyanis a főváros egyetlen olyan nemzetközi fesztiválja, amely átfogó képet nyújt a haladó könnyűzenei trendekről. Teszi mindezt vidáman, rugalmasan, zökkenők és idegeskedés nélkül. Olyan az egész, mint egy hatalmas házibuli, ahová négyezer havert hív meg két jó barát.