Fegyverrel a kézben, várva ikulásra

Na végre! Hát csak felvirradt a nagy nap! Reggel csukafejessel vetem ugyan bele magam a munkába, mert a munka – azon kívül, hogy nemesít – egyebek közt arra is jó, hogy a várakozás hosszú óráit kitöltse vele az ember. ĺrnom kell. Úgy érzem, valami olyasmiről, hogy azért ilyen ez az egész világ, mert ti, emberek, gyarlók vagytok, és bevallom, én is egy kicsit. A nagy igazságtalanságokról, arról, miként tesszük lassan lakhatatlanná ezt a gyönyörű kis bolygót, meg a tolerancia hiányáról, az egymás meg nem értéséről. A szeretetlenségről. A mondatok és szavak, melyek máskor maguktól jönnek, hogy alig győzöm őket papírra vetni, most valahogy távol maradnak. Érzem, hogy ott motoszkálnak a fejemben, de nem tudnak előjönni, mert valami – vagy valaki – állandóan eléjük furakodik. Feladom; betűmentes napot tartok.

Amint ezt így eldöntöm, egyszerre csak emlékek rohamoznak meg. Hiszen december hatodika, Miklós napja van!

A szülői ház, valahol keleten, a nagy hegyek közé ékelt völgyben. Ilyentájt ott már derékig ért a hó. A hatalmas udvarra hóember vigyázott, répaorra fölött szigorúan pislogva a világba. Nekem legalábbis úgy tűnt, hogy pislogott, néha meg cinkosan hunyorított; kiváltképp akkor, ha csínytevésen ért bennünket, gyerekeket. A fészerben hatalmas szánkó, melyen három gyerek is kényelmesen elfért. Ugyanitt tanyázott a két „rénszarvas” is, nagyapám hűséges vadászebei, akik mindig megtisztelőnek tartották, ha befogtuk őket a szán elé. Egyszer csengőt is akasztottunk a nyakukba, hadd tudja a falu népe, hogy boldog télidő, a Télapóra várás ideje van, ám a két kopó ettől teljesen megvadult, és a szánnal együtt a még be nem fagyott patakba rohant. „Megbolondítjátok azt a két szegény kutyát” – morogta nagyapám nem sok meggyőződéssel, mert ő maga is alig bírta már kivárni a Télapót. Ha megígérte, hogy jól fog viselkedni, az unokáktól csokit kapott.

Mikulás-várás boldog ideje van – villan át az agyamon, és otthagyva csapot-papot, rohanok a nyüzsgő városon keresztül Aranymaszatomhoz, a se Télapót, se Mikulást még sosem látott Bogihoz. Nem veszem észre az emberek arcán az elfásultságot, és nem dühítenek az elkeseredésükben egyre erőszakosabbá váló nyugdíjasok, sem a troliban fennhangon telefonáló nagyon fontos emberek. Hiszen ma Mikulás-látogatás forog fenn...!

A hideg, sötét lépcsőházban két állig felfegyverzett emberkébe botlok. Egyikük „helybéli”, a másik a szomszéd ház lakója. Terepszínű nadrágban, mellényben, szemükbe húzott fekete sapkában ülnek a hideg kövön. Az egyik kezében hatalmas, duplacsövű játékpuska – olyan, mint a Terminátornak volt az első részben –, a másik műanyag ninjakardot szorongat. Mindkettőjük apja „fizikai szabadfoglalkozású” – az egyik az átkozott szerrel látja el a széles környék lakosságát, míg a másik harmadik ligás maffiózó; az a fajta, mellyel tele vannak az ország fegyházai és börtönei. Mert mindig az ilyenek buknak le leghamarabb. A két kölyök bizalmatlanul mér végig – ha tizenöt évvel idősebbek volnának, isten bizony, megijednék tőlük –, és valami köszönésfélét morognak.

– Hát ti? Nem fáztok itt? – kérdem. Vállrándítás a válasz. – Nem járt még itt a Mikulás? – próbálkozom újra, mire összenéznek.

– Mi is őrá várunk – mondja a ninjakölyök, szorosabbra fogva kezében a gyíklesőt. – Fegyverszállítmány érkezik – bólogat komolyan a másik, és hogy nyomatékot adjon szavainak, nagyot ránt puskáján, jelezve, hogy itt nem babra megy a játék.

Télapó Mikulás, a titokzatos fegyverkereskedő? Nem rossz... csak egy kicsit kétségbeejtő. A sok furfangos társasjáték, a Delfin-könyvek meg az első, igazi ezermesterkészlet jut eszembe; ezeket mind attól a tiszteletreméltó, rénszarvasok vontatta szánon utazó, kéményen keresztül lopakodó, nagyszakállú úriembertől kaptam, akiről mindig csak jót feltételeztem. Még akkor is, ha az ajándék mellé virgács is került, miheztartás végett. Most meg kiderül róla, hogy fegyverrel is kereskedik. Ha ez így megy tovább, a mai gyerekek rövidesen nem fogják meglátni Jézuskát a géppuskától...

Megmászom a napi kötelező emeleteket, és elégedetten nyugtázom, hogy otthon minden rendben. Borzas szakállammal kisleányomnak én vagyok a Mikulás; örömmel borul a nyakamba, és hosszas csacsogásba kezd, hiszen annyi közölnivalója van...

Az igazi Mikulásról egyelőre nem szólok semmit, mert most már én sem vagyok biztos benne, ki is ő valójában.