„Ez nem úri huncutság”

Hosszú ideje dilemma a költészetben, hogy mennyi munkát adjunk az olvasónak. Ma sokan azt mondják: minél kevesebbet, mert az emberek elszoktak a gondolkodástól és a szabad asszociációktól. Ez a kötet alaposan megdolgoztat. Tekinthetjük egyfajta lázadásnak, árral szemben evezésnek?

Nem gondolom ezt. Direkt módon nem lázad ez a könyv semmi ellen. De nem hiszem azt sem, hogy feltétlenül ki kellene szolgálni az olvasói igényeket, szokásokat. Ez nagyon egyszerű és szomorú megoldás, valamiféle kibúvó lenne. Úgy hiszem, inkább elvenne valamit a szövegből, nem pedig hozzáadna – hiszen látjuk, mi jellemzi az átlagember olvasási szokásait, hogyan változik a szövegértési kompetencia. Szerintem, ha valaki kézbe vesz egy kötetet, például az enyémet, egyfajta kalandként kell felfognia. Olvassa el, próbáljon megoldást, megoldásokat találni, úgy kezelje, mint egy jó krimit, aminek azonban több megfejtése van – más dolga nincs is. Azt hiszem, ennyi mindenkitől, bárkitől elvárható, aki kortárs verseskötetet bátorkodik levenni a polcról. Ez nem úri huncutság vagy hallatlanul elvont dolog, csak – tény – bizonyos olvasói rétegeknek szánt valami. Ami persze igényli az elmélyülést, de ez nem baj – és ezt mint tanár, mint szerkesztő vagy mint egykori kulturális szervező is fenntartom. Bár lehet, ez az elképzelés megmosolyogtató... Mégis, ha valaki olvassa ezt a beszélgetést, akkor még van remény.

Úgy tűnik, nemcsak új nyelvet keres ezekben a versekben, hanem a fikció és az érzelmek találkozási pontjait is. Jól látom ezt?

Ez minden kötetről elmondható. Ki mondja meg, hogy hol kezdődik a szerző és hol végződik a biográfiai én? És mi ebben a kötetben a személyi igazolványba bejegyzett Mizser Attila, és vajh, ki a versek alanya? Sosem tartottam túl elegánsnak, pallérozott megoldásnak, amikor az életrajz felől próbálunk értelmezni, megfejteni helyzeteket, szépirodalmi szövegeket. Azért olvasunk könyvet, hogy valahol máshol legyünk. Picit talán ezért is írunk.

Emlékszem az első kötetére, amelyben rapversek is bőven voltak. Hogyan, milyen „útvonalon” jutott el ehhez a mostani kifejezési formához?

Elhallgattam? Halkultam? Lehet, hogy csendesebb lettem. Elszakadtam a kötöttebb versformáktól... Bár eddig sem tartottam a forma rabjának magamat – aki alaposabban megnézi az eddigi versköteteimet, az láthatja is. Most inkább azok a helyzetek, megszólalások érdekesebbek számomra, amikor a történelmi/közösségi narratíva az általános emberi vonatkozásokban oldódik fel, vagy amikor egy-egy minimalista szituációban többféle – emberi, morális, az énre visszautaló – viszonyrendszert lehet megmutatni. És amikor a versbeli történések, cselekvések ritmusa és a nyelv grammatikai rendje hoz létre játékteret. Ezek a lehetőségek, elbeszélésformák, illetve elhallgatások, hallgatásalakzatok lettek izgalmasak számomra az utóbbi években. Biztosan az életkor és a korhoz társuló eredmények, tapasztalatok is hozták, szülték ezt. Minél többet olvas az ember, annál bizonytalanabb lesz. Felméri az épp aktuális koordinátákat. Eltelt nyolc év az előző könyv óta. Bár lehet, ezt csak én vettem észre.

Az előző kérdéshez kapcsolódva: hogyan viszonyul manapság a rímekhez?

A rímek korábban is fontosak voltak, most is nagyon fontosak. Talán most sokkal inkább rájuk bízom magam, hisz kikerülni, elkerülni sokkal nagyobb felelősség, mint épp megtalálni őket.

Egy József Attila- és egy Ottlik Géza-idézet szerepel a könyvben, de ezek úgy hatnak benne, mint valamiféle „eszközök”, vagy kapaszkodók az olvasó számára. Miért volt fontos önnek ez a két idézet?

Igen, a fogódzó, kapaszkodó talán helyes meghatározás. Két fontos szerző két fontos szövegrészlete áll a kötet elején és a végén. Ha közben elrontanám, lehet mibe kapaszkodni. Az első idézet, József Attilától megnyit valamit, az Ottliktól származó erősen lezár. Közben pedig megpróbálunk okosan manőverezni, ügyelni arra, hogy mit hallgatunk el.