Évadzáró fanyar operett

Schlanger András(Dömötör Ede felvétele) Ön az első, aki Komáromban Jókai-darabot rendez; eddig csak regény-adaptációk kerültek színpadra. Tudta ezt, amikor elvállalta ezt a munkát?

Nem tudtam, de engem ezek a szempontok kevésbé érdekelnek. Tény, hogy Jókainak van komáromi kötődése, ám ez inkább azért fontos, mert a közönséget behozza a színházba.

Csúnya szóval élve jó a PR-értéke.

Engem mindig a történet izgat: találok-e benne olyan elemeket, amelyek szakmailag kíváncsivá tesznek. A gazdag szegényekben ezt megtaláltam. Nagyon szeretem a hagyományos színházi történeteket, a történetmesélést. Ha szétboncoljuk ezt a darabot, akkor olyan, mint egy operett: van egy kedves pár, akik el szeretnének jutni a boldogsághoz. Az első felvonás végéig minden rendben is van, aztán jönnek a gonosz erők, és ezt megpróbálják megakadályozni, a végére azonban minden jóra fordul. Ez lehetne akár a Csárdáskirálynő is. Jókainál azonban a kedves pár egy hetvenéves elbocsátott vasúti ellenőrből és hitveséből áll, életük célja pedig az, hogy – miután nem tudják kifizetni a lakbért – bevonulhassanak a városi szegényházba. A darab egy lepusztult, nyolcadik-kilencedik kerületi környezetben játszódik, ahol a tóttól a zsidón keresztül a cigányig rengetegféle ember megtalálható. Ez a multikulturalitás ma nagyon népszerű és időszerű.

A művészek legalapvetőbb kötelessége, hogy tudatosítsák az emberekkel, hogy a világon a hatalom birtokosain kívül szegények, kisemmizettek is élnek. A művészvilágnak minden esetben a szegények pártját kell fognia. Legalább annyiban, hogy bemutatja az életüket. Erről soha nem feledkezhetünk meg.

Az eredeti darab nem volt zenés...

Egy Jókai-történetet el kell juttatni a mai nézőhöz. Tudatosítani kell vele, hogy ez az ő világa. Ezért döntöttünk az aktualizálás mellett. Két lehetőségünk volt: vagy átültetjük a szöveget mai szlengbe és környezetbe, vagy olyan elemeket alkalmazunk, amelyektől a néző kizökken. Ezt az utóbbi utat választottuk, és úgy határoztunk, hogy a zenével győzzük meg a nézőt arról, hogy ez a történet aktuális. Darvas Ferenccel írattunk hozzá pár modernebb dalt és Várady Szabolccsal verseket. Ezek a számok egy kicsit mindig kilépnek a történetből, és – egy brechti hatást elérve – fanyar, ironikus nyelvezetükkel „kirángatják” a nézőt Jókai világából, és viszszahozzák őt a mába.

Az előadás dramaturgjával, Bognár Róberttel közösen jegyzik azt az átiratot, amely alapján a komáromi előadás készült. Sok minden változott?

Kicsit átdolgoztuk az eredeti darabot. Jókai azonos című regényéből pár szereplőt beleírtunk; száztíz oldalból csináltunk negyvenet, prózai darabból zenéset. Amit az eredeti elmond három és fél óra alatt, azt nekünk bele kellett sűrítenünk egy óra tizenöt percbe. A szívmelengető Jókai-műből egy szikárabb, felkavaróbb előadást szerettünk volna csinálni.

Egy zenés darab akkor jó, ha van benne nyitány, finálé és szerelmes dal. Kiszámoltuk, hogy tíz-tizenöt dalra van szükségünk, ez negyvenöt perc. A mai nézők nem bírnak ki többet két és negyed óránál; ha ebből levonjuk a negyvenöt percet, akkor marad másfél óra idő a prózai színházra. Ilyen egyszerű.

Ez a módszer nem tűnik túl művészinek, de így tudjuk elérni azt, hogy akik eljönnek, azok megnézzék az előadást, és jó kedvvel távozzanak. A mai színházból gyakran kifelejtik a nézőt: sok rendező nem tudatosítja, hogy a nézőtéren olyan emberek fognak ülni, akiknek az elvárásait figyelembe kell venni. Az a jó színház, amelyik a nézőknek szól.

Ön jelenleg a Vidám Színpadnál dolgozik, ahol szintén „nézőbarát” színház készül. Jellemző önre ez a fajta komikus, zenés megközelítés?

Igen, most a Vidám Színpadnál vagyok színész, de ez csak egy stádium. Nem kell ebből messzemenő következtetéseket levonni. Dolgoztam a Radnóti Színházban, Nyíregyházán, hogy csak párat említsek; ezeken a helyeken más megközelítésben készülnek az előadások. A Vidám Színpadot sokan még mindig Bodrogi Gyulához kötik, holott tavalytól már Puskás Tamás az igazgató, aki egy fiatal, ambiciózus társulatot akar létrehozni. Azóta sokat változott a színház: tavaly például mind a négy bemutatónk Shakespeare-komédia volt.

A magyar szakma kettészakadt „művész” és „vicces” színházra. Ezt én nagyon rossz dolognak tartom, mivel a színház mindig népszínház volt. Ha Shakespeare olyan előadásokat csinált volna, amelyek csak a vájt fülű értelmiségieknek szólnak, akkor éhen hal. Abból élt, hogy a nézők megvették a jegyet az előadásra.

Egy vidám és zenés előadásnak – a prózai színházhoz hasonlóan – ugyanúgy az aktuális problémákról kell szólnia. A nézők ma is szeretik a zenés színházat, szívesebben jönnek el egy zenés darabra. Ha eljönnek, akkor el tudom nekik mondani, hogy mit gondolok a világról.