Az omladozó ház ura

Ebből a házból irányítják még ma is a kis falucskát, közösséget. Ők szedik be a falu javait, amit szakadatlanul hordanak a lakók a ház elé. Egyre csak többet és többet. Ám a ház gazdája csak saját és a hozzá közelállók érdekeivel, jólétével törődik, a ház állapota pedig egyre csak romlik. Az idő múlásával az alapjai berepedeztek, az ablakok betörtek, hideg szél süvít be rajtuk. A tetőn egy óriási lyuk tátong, amin beesik az eső és a hó. A lakosok pedig egyre nagyobb áldozatot hoznak, hogy a ház és annak az ura ne szenvedjen hiányt, és egyre csak gazdagodjon és gazdagodjon. Bérükből, kevéske javaikból lelkiismeretesen szögeket, téglákat, gerendákat hoznak – abban a reményben, hogy megmenthetik azt, ami a közösségüké. Mégis, minden erőfeszítésük és adományuk eltűnik: a ház gazdája saját és barátai fényűző életére használja azt, arra, hogy növelje kényelmüket, míg a falusiak napról napra szegényebbé és szegényebbé válnak, egyre kilátástalanabb az életük. 

A háziúr mindeközben rendszeresen kiáll a kapuba, és kiabálva hirdeti, hogy minden rendben van, csak türelem kell, és a falu lakói számára is megérkezik a jólét, mert ő az, aki megvédi őket a gonoszoktól, és ő az, aki megoldást hoz mindenre. Ha valaki kételkedni merészelne, akkor azonnal az idegenekre, kisebb emberi csoportokra, másokra mutogat: a környező falvak lakói szerinte veszélyt jelentenek, és ők tehetnek minden bajról, rosszról, ami a faluval történik. Ő pedig harcol, harcol és harcol, küzd az éppen aktuális, kitalált, az égboltra felfestett ellenséggel. 

Bár a szomszédos falvak korábban többször is próbáltak anyagi segítséget nyújtani, a gazda ezeket a saját és az emberei céljaira fordította. Így a falu lakói egyre nagyobb terheket cipelnek, saját kezükkel tartják a ház falait, a kezeiken már csurog le a vér az erőlködéstől, vállaik megkoptak, térdeik rogyadoznak, hanguk már elcsuklik, de csak tartják rendíthetetlenül a falakat és a tetőszerkezetet, hogy rájuk ne szakadjon. A gazda nem törődik velük, csak azt hajtogatja, hogy kitartásuk hamarosan meghozza a gyümölcsét, mert ő mindent megtesz értük, harcban áll az egész világgal. 

A szomszédos faluk látják, hogy a ház állapota egyre rosszabb, már a legszegényebb és a legkorruptabb jelzővel illetik, ami takarja is a valóságot. Figyelmeztetik az embereket, hogy vezetőjük kizsákmányolja őket, de hiába – a gazda megfélemlítéssel, hazugságokkal befolyásolja őket, és továbbra is azt állítja, minden rendben van. Közben pedig távoli földekre utazik ő és a hozzá közelállók, luxusra, jachtokra, kastélyokra költik a falusiak javait. Nem érdekli őket, hogy alig marad orvos, az iskolák és a közösségi helyek tönkremennek. 

Az emberek értetlenül állnak a helyzet előtt, hiszen ők még mindig bíznak és elhiszik, hogy minden bajért, ami velük történik, más a hibás, nem a vezetőjük, ők is másra mutogatnak. Az Úr önzése és féktelen hatalomvágya mindent felülír! Nyomorba dönti a falut, de abszurd módon sokan vannak még mindig olyanok, akik örömmel veszik a megaláztatásokat, ujjonganak, tapsolnak, és istenítik a kizsákmányolójukat. 

Ő mindeközben a népe ősi ellensége szolgálójává szegődik, és érthetetlen módon belülről próbálja szétbomlasztani azt, aminek valójában ő és a közössége tagjai is a biztonságukat köszönhetik.

Vajon meddig lehet fenntartani ezt az alternatív valóságot, meddig lehet feszíteni a húrt? Mikor jön el az az idő, amikor mindenkit a faluban arcul csap a valóság? Ez egy jó kérdés, amire nem lehet tudni még a választ.