Eufráterek, Csernuskodók, hatásszabászok

Nézem a dobozt. A hétvége természetesen „képernyőéknél” is az EU-fóriáról szólt. Megtörtént hát virtuális elutazásunk Európából Európába (valódi repülőjegyre amúgy sem igen telne). A bővítés igazi nyertesei a gyerekek voltak, hiszen a színes, kulturális kalandozásoknak hála, máris számtalan történelmi és földrajzi érdekességgel bővíthették tudásukat az öreg kontinensről (annak régebben megcsillagosodott feléről). Arról, hogy a felnőttek mit nyernek és mikor, még számtalan vitaműsor fog gerjedni, egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy ha tizenöt év múlva visszanézünk, sokkal pontosabban fogjuk látni, mi történt velünk a tűzijáték és az örömóda éjféli összehangolásakor. Mindenesetre dörzsöltem a kezem, hogy no, végre ízelítőt kapunk az európai filmgyártás legújabb sikereiből is, de a vasárnapi horrorözönből kifelé gyalogolva (kisebbeknek Múmia, nagyobbaknak Hannibál, a kannibál) rá kellett jönnöm, hogy megeurópaiasodott öntudatunk továbbra is az amerikai típusú „szórakoztatás” levében fog pácolódni...

Nézem a dobozt. És ha csak tehetem, felhős vagy felhőtlen szórakozást ígérő műsort ki nem hagyok. A Gálvölgyi Show címének hallatán például azonnal működésbe lép a pavlovi reflex, s emlékeim mélyéről egyre csak a régi sikerek képe bukkan fel, a kiváló színész és parodista ezer arca, ötlete, s nem utolsósorban a házi szerzők által megírt szövegekből leszakadt, majd szállóigeként továbbélő mondatok. De ébresztő a kancsal egekbe pislantó nosztalgiából, ez a Show már nem az a show, ez már egy új típusú szórakoztatás, ahol nem az íz, hanem az erősség számít. Ami viszont ezúttal telitalálat volt: a médiákban egyre többet szereplő, drogosokat életbe visszahozni igyekvő s nem éppen a finomkodásairól híres Csernus doktor módszerének paródiája.

Nézem a dobozt. Például a 6-ok című kabaréműsort, amelyet március 20-án tűzött először műsorára a Magyar Televízió. Emlékszem, izgatottan vettem ölbe őskori laptopomat (egy egérrágta palatábla, hozzá kréta és egy Rongy 2005 típusú automata törlőprogram), és vártam a 6-ást, ugyanis a címet először naivan egy egyes szám első személyben lévő igének véltem. Szóval kezdetben vala az ige, és csak később esett le a krampusz, hogy a címet valójában Pirandello drámája, a „Hat színész keres egy szerzőt” sugallta, s a művészi igényű produkciót hat színész és hat szerző jegyzi. 6-almas megkönnyebbüléssel nyugtáztam azt is, hogy elmarad a mostanában egyre erőszakosabban alkalmazott konzervkacagás és a minden bárgyúságon hálásan hahotázó fizetett tapsolók özöne, akikből villogó parancsfeliratok és markos csiklandozólegények tapossák ki a kívánt decibeleket. Nincs politika, nem kell politikusok gyermekkori képeit nézegetnünk, ellenben van közélet, közérzet és igazi színházi közönség. Az már csak hab a tortán, hogy olyan színészeket is üdvözölhetünk, akiket eddig nem gyakran láthatott a közönség a klasszikus kabaré műfajában. Alföldi Róbert meg szerintem egyáltalán nem való oda. De hát ez csak magánvélemény.