Esszék egy őrült világról

A véletlen műve-e vagy tévedhetetlen kiadói éleslátás – ezt most nem tudnám megmondani, egy dolog azonban bizonyos: a Kalligram remekül időzítette Kertész Imre A száműzött nyelv című műve szlovák változatának megjelentetését. A friss irodalmi Nobel-díj révén (amelyet az író december 10-én vesz át Stockholmban) bizonyára a szlovák irodalmi életben is nagyobb érdeklődést vált ki a Vyhnaný jazyk címmel Juliana Szolnokiová tolmácsolásában megjelent kötet, mint az talán egyébként várható lenne.

A könyvek bemutatóján, melyet a közelmúltban Pozsonyban a Prašná Bašta kávéházban tartottak Vladislav Gális Kertész könyvének ismertetése kapcsán elmondta: Bármennyire paradoxonként hat is, Kertész Imre a háború után „előnyösebb” helyzetben volt, mint azok a sorstársai, akik a holokauszt borzalmait átvészelve Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban folyatták életüket. Kertész a szocializmus abszurd világának, belső emigrációjának „köszönhette”, hogy nem az öngyilkosságot választotta, mint nem egy nyugatra került túlélője a holokausztnak.

„Kertész arra keresi a választ – mondta egyebek mellett Gális –, hogy miképp és milyen nyelvvel érdemes beszélni a holokausztról. Hogy meg lehet-e érteni a holokausztot, és ha igen, milyen összefüggésekben és szinten, és mi következik ebből. Kertész Imre alapkérdése a holokauszttal kapcsolatban a következő. Az aki túlélte a holokausztot szenvedésével az emberi megismerést gazdagította-e, vagy csupán az emberiség hihetetlen hanyatlásáról tett tanúbizonyságot, amely nem rejt magában semmiféle tanulságot, és amelyet legjobb lenne mihamarabb elfelejteni. Kertész civilizációs traumaként, meghatározó eseményként értelmezi a holokausztot, amely után új időszámításnak kell következnie.”

Tegyük hozzá, a magyar író e nézetével nincs egyedül, hiszen jó pár művész feltette a kérdést: létezhet-e egyáltalán a holokauszt után művészet?

Johan Huizinga (1872-1945) eszszéiből Kultúra a kríza (Kultúra és válság) címmel Adam Bžoch ültetett át szlovákra egy kötetnyi válogatást. Arról, hogy mennyiben és miért aktuálisak ma is a németalföldi szerző gondolatai, Miroslav Marcelli élvezetes kiselőadásából tudhattunk meg egy s mást. Marcelli bevallotta, hogy a kötet meglepetést szerzett neki is, mivel mind ez ideig csupán Huizinga nagyobb lélegzetű munkáival találkozott. „A könyv első esszéje megerősített egy régi meggyőződésemben: gyakran hangoztatom, menynyire fontos egy könyv első mondata – mondta Marcelli. – Ezzel a könyvel is így van ez. Nagyon fontos az első mondata, és további olvasásra ösztönző. ĺgy hangzik: Őrült világban élünk. 1935-ben, amikor Huizinga ezt kijelentette, ennek a mondatnak profetikus értéke volt.”

Marcelli azonban óva intett attól, hogy Huizinga esszéiben csupán a próféciákat keresse az olvasó, mert több van bennük. Huizinga nem csupán Cassandraként a közelgő vihart jósolja meg. Ő korának analitikusa is egyben. Annak a kornak, amely talán a legnagyobb megrázkódtatásokat hozta az európai civilizációnak. Olyan kataklizmát, amilyenre azóta sem volt példa. Amikor eszmék semmisültek meg és megkérdőjeleződött a fejlődés fogalma is. „Lehet, hogy számunkra ez a kételkedés már nem annyira elsőrendű, talán már megszoktuk, hogy a fejlődés fogalommal óvatosan kell bánni – vélekedett Marcelli. – Huizinga éppen arról beszél nekünk, mi mindent hoz ez magával, milyen következtetések vonhatók le abból, hogy kissé túl könnyen mondtunk le a fejlődés fogalmáról, és más fogalmakat és kiindulási helyzeteket részesítettünk előnyben.” Huizinga úgy látta, nem a gazdaság, a tudomány – a kultúra válsága jellemző korára. Ez ösztönözte mélyreható vizsgálatra, elemzésre. Nem kínál persze naivan egyszerű használati utasításokat, hogyan is lehet ebből a válságból kilábalni, ennek ellenére kitapintható nála a kiútkeresésre törekvő igyekezet. Mit tehetünk még? Próbáljunk meg tenni valamit! – Miroslav Marcelli szerint ez Huizinga üzenete a mai olvasóinak.

Czeszlaw Milosz, a Nobel-díjas lengyel költő író és esszéista, aki élete során csaknem az egész világot bejárta, a legtöbbet fordított közép-európai szerzők közé tartozik, sőt egyesek őt tartják a kelet-európai diktatúrák legavatottabb ismerőjének. Válogatott esszéjét Záhrada vied (A tudományok kertje) címmel jelentette meg a Kalligram Karol Chmel, Jozef Marušiak és Marianna Mináriková fordításában.

Milyen is Czeszlaw Milosz kertje? – tette fel a kérést az esten Adam Bžoch, a kötet méltatója és meg is adta rá a választ: „Sűrűn benőtt, gazdag kert ez, amelyben fantasztikus gyümölcsök teremnek. Nem csupán közép-európai kert, hanem ugyanolyan mértékben mediterrán, kaliforniai, közép-amerikai vagy közel-keleti. Ha jellemeznünk kellene, mi a közös Czeszlaw Milosz esszéiben – így lehetne megfogalmazni: az irodalom, a filozófia, a művészet, a kultúra, a világ, az idő állandó, többnyire fájdalmas változásaiban – egy értelmiségi szemszögéből.”

Adam Bžoch szerint Czeszlaw Milosz nem azok közé az esszéírók közé tartozik, akik az embert régen sejtett igazságukban erősítik meg, és ez megnyugtatóan hat rá. Éppen ellenkezőleg, Milosz esszéi nyugtalanítóiak. Igazi kihívást jelentenek tehát a tartalmas szellemi kalandokra éhes olvasónak.

Három gondolkodó, három könyv. Háromféle válasz a kérdésre: létezik-e etika korunkban, és tulajdonképpen milyennek is kellene lennie?