Esse potius quam haberi...

Tőzsér Árpád Kossuth-díjjal kitüntetett költő: „Az irodalmi díj mindig is inkább botránykő, mintsem esztétikai mérce.” Somogyi Tibor felvétele „Minden, ami van, meghamisít” – írtad valaha egy versedben, olyan összefüggésben, hogy a külső létezés, szemben a belsővel, az alkotói szabadsággal, rabszolgává tesz. Egy kitüntetés, teszem azt a Kossuth-díj viszont egy időre, nem csak egy interjú erejéig mégiscsak közéleti személyiséggé teszi a szerzőt, nyitnia kell a külvilág felé. Megterhelő ez a számodra, vagy könnyen viseled?

Esterházy Péter mondta nemrégen, Dunaszerdahelyen (te is jelen voltál, emlékezhetsz rá), hogy az író nem beszélő állat. Én is ezen a véleményen vagyok. Beszélő állat, mondjuk, a politikus, aki mindjárt és mindig tudja, hogy mit akar mondani. Én majd csak holnap fogom tudni, hogy tegnap mit akartam. Azaz először meg kell írnom a véleményemet, hogy az valóban az enyém legyen. Ergo: valóban nem szeretek nyilatkozgatni, nem szeretek közéleti ember lenni. Úgy érzem, a közéletben balek vagyok.

Második kötetedet, a Kettős űrben című verseskönyvet a korabeli jegyzőkönyvek tanúsága szerint 1968-ban mindegyik zsűritag Madách-díjra javasolta, mégsem neked ítélték oda. Fontos, hogy mikor, miért, mivel díjazzák az írót?

A hatvanas években – ahogy József Attila mondja: bizony, nem voltam én sem az, akit a családfők kegyelnek. Főleg a dühös publicisztikám miatt nem voltam sokak számára rokonszenves. A szlovákiai magyar irodalom mérvadó köreiben inkább hírhedt voltam, mint híres. 1967-ben, a Kettős űrben című könyvemmel aztán még a költői reputációmat is lerontottam: a kötetnek alig volt kritikai visszhangja, akik írtak róla, fanyalogtak, válságot emlegettek (persze nem is egészen alaptalanul), s elhangzott néhányszor a leggyakoribb és legsúlyosabb vád is, ami akkor költőt érhetett: pesszimista. Bábi Tibor egy szóbeli vitánk során egyenesen „lírai szolipszizmusnak” nevezte az akkori verseimet, mondván, hogy én még Nemes Nagy Ágnesnél is tovább megyek, mert ő legalább „kettős világban” látja magát (Nemes Nagynak ugyanis Kettős világban címmel jelent meg az első verskötete), de én kint is, bent is csak űrt látok. Természetesen visszavágtam neki, mondván, hogy akármennyire materialistának tartja is magát, költőként ő is „szolipszista”, mert a legjobb verseiben nem a külső világ épül újra, hanem egy belső, tehát szubjektív világ teremtődik meg. Tulajdonképpen persze hálás lehettem volna Bábinak, kétszeresen is. Először: ő volt az egyetlen az olvasóim közül, aki észrevette a kötetem címében a Nemes Nagy-allúziót (abban az időben magasan Bábi volt a legműveltebb, legolvasottabb költőnk), másodszor pedig a szolipszizmus vádjával akaratlanul is ő lett a kilencedik verskötetemnek, az 1995-ben megjelent Mittelszolipszizmusnak a címadója. De ahogy 1967-ben a Kettős űrben című kötetem címében rejtve maradt a Nemes Nagy-utalás, úgy az 1995-ös verskönyvemet olvasva sem jutott (nem is juthatott) senkinek az eszébe Bábi Tibor.

Szóval az 1968-as Madách-díjamat tudtommal Bábi „fúrta meg”, mondván, hogy az én velejéig pesszimista és szolipszista verskötetemet nem díjazni, hanem büntetni kellene. 1980-ban kaptam az életem első Madách-díját, negyvenöt éves koromban. Akkor is egy műfordításkötetért. S nem a saját verseimért. Feltehetően még az akkori zsűrinek is túl pesszimista és szolipszista voltam. De hát mit szóljak az „akkoriakról”, ha még most, tegnap, a 2002-es Madách-zsűri elnöknője is valahogy úgy nyilatkozott a Finnegan halála című, 2001-es verskötetemről, hogy csüggedt, lemondó, cinikus. S a kötet Madách-díjat természetesen nem kapott. Mintha bizony a „pesszimizmus” vagy a „cinikus” lehetne bármilyen értelemben is esztétikai ítélet! Persze, miért is kellene nekem itthon prófétának lennem!

S most vissza a kérdésedhez! A csillagász Tycho de Brahe prágai sírkövén ez áll: Esse potius quam haberi. Azaz: Jobb, ha vagyunk valakik, mint ha tartanak bennünket valakinek. A díjak azt fejezik ki, hogy tartanak bennünket valakinek. Ami önmagában persze nem baj (főleg ha a „tartással” kellő anyagiak is járnak!), de az alkotó, illetve hát az alkotás számára a díjból nem sok valami következik. Az egészséges (vagy akár egészségtelen) öntudat, önérzet, önbecsülés stb. sokkal gyümölcsözőbb.

Számos rangos elismerést követően most megkaptad a legnagyobb magyar irodalmit is, a Kossuth-díjat. Hogy idősebb írótársad és barátod, Duba Gyula ugyanekkor lett József Attila-díjas, az talán véletlen egybeesés. Egyik, tíz évvel ezelőtti esszédben azonban éppen Duba kapcsán fejtegeted a „harmadik helyezettség” fogalmát. Azt írod, az ember mint olyan szorult a dobogó harmadik fokára, a számítógép is megelőzi, de Dubáról az íróról konkrétan azt is mondod, hogy már régen sokkal előkelőbb dobogós hely illette volna meg, mintsem az örök „harmadik helyezettség”. Tehát akkor még a nyilvános társadalmi-írói megbecsülésnek és elismerésnek is fontos értékközvetítő és -tisztázó szerepet tulajdonítottál...

Te egy veszedelmes ember vagy: fiatal korod ellenére is nagyon sok mindenre emlékszel! (Fábry mondta egyszer, hogy őt azért tartják veszedelmes embernek, mert sok mindenre emlékszik.) Igen, voltak valamikor olyan elképzeléseim az irodalmi díjakról, hogy mélyen szántó értékelések kíséretében kellene őket átadni, s monográfiák kellene, hogy kövessék. De most már látom, hogy az irodalmi díj mindig is inkább botránykő, mintsem esztétikai mérce. Ha valaki nem kapja meg, az az ő számára botrány, ha megkapja, mások számára az. S vannak persze egyetemes és valóságos nagy díjbotrányok is. Emlékezzünk József Attila esetére a Baumgarten-díjjal, amikor is a kor legnagyobb magyar költője a szó szoros értelmében éhezett, s egy másik nagy magyar költő, nem ismerve fel amannak a tehetségét, csak morzsát juttatott neki az általa kezelt Baumgarten-alapítványból! De vannak frissebb példák is: bizonyos erőknek majdnem sikerült Kertész Imre Nobel-díjából is botrányt csinálni! S bizony, botrány az is, hogy egy olyan jelentős prózaíró, mint Duba Gyula, hetvennégy éves korában kap József Attila-díjat. A legnagyobb botrány pedig az, hogy 2004-ben szinte az egész magyar irodalom van a pauperizálódásnak azon a mélyszintjén, hogy csak egy egyetemes-kozmikus Baumgarten- vagy Kossuth-díj segíthetne rajta. S akkor a Népszabadságban megjelenik egy cikk egy bizonyos Seres László nevű újságíró tollából, s az újdondász úr így utasítja rendre az irodalmi törvényt kérő írókat: Tessék remekműveket alkotni, eladni és valahogy megélni, nem pedig a közpénzemért kuncsorogni, alanyi jogon nyilván... Teccel érteni, Gábor úr? Közpénzemért! Azaz az író pofátlanul az ő, a Seres László úr pénzéért kuncsorog. Hogy merészel! A Mediciek udvarában még úgy tudták a mecénások, hogy mecenatúrájukkal szerzőkké is válnak, s így vesznek részt a kultúratermelésben. Seres úr nem akar részt venni a kultúratermelésben. Az ő közpénzére senki éhenkórász író ne ácsingózzék, írjon éhkoppon remekműveket. Csokonai idejében az ilyeneket Tökkolopinak vagy Koppóházinak hívták.

Egy-egy rangos díj azért szerencsés esetben mégiscsak reflektorfénybe állítja a szerző műveit, nagyobb olvasótábort biztosíthat a könyveinek. Talán megnő a Tőzsér-líra egyébként sem kevés értelmezőinek száma is, esetleg az életmű eddig kevésbé felfedett tartományaira irányul a figyelem... Saját értelmeződként te mire hívnád föl a figyelmet a verseidben?

Ha az író-költő a saját művét értelmezi-magyarázza, akarva-akaratlan összekeveri a mű nyelvi-esztétikai hatását az ún. referenciáival, azaz életrajzi énjével. Engem pedig semmi sem bosszant jobban, mint az, ha a verseimről szóló kritika így kezdődik: „A kisebbségi sors motivációja...” Vagy: „Az elgyötört költő érzelmei...” Ennél már csak az idegesítőbb, ha a kritikáim olvastán azt érzem, amit Kertész Imre valahol úgy fogalmazott meg, hogy a róla szóló magyarországi kritikáknak semmi közük hozzá. Semmi emberi nincs bennük, nem Kertész Imréről szólnak, hanem valami személytelen szörnyetegről. S még azt is hozzátette az író, hogy azoknak az alapján bizony eszébe nem jutna egy Kertész-könyvet megvenni. S az is igaz, hogy olyan nagy és mai költők, mint Szabó Lőrinc vagy Petri György egész könyvet írtak a saját verseikről, a megírásuk körülményeiről, életrajzi vonatkozásaikról. De mindezzel együtt is azt kell mondanom, hogy a vers elsősorban mégiscsak nyelvi-retorikai konstrukció, s csak másodsorban a konkrét szerző „életjele”. Én a Mittel-ciklusom lezárása óta Borges-hívő vagyok. A nagy argentin ugyanis azt tartotta, hogy a világirodalomban már minden meg van írva, s a mai író csak újraír. A Leviticus, illetve a Finnegan halála című két utolsó kötetemben én is újraírtam ezt-azt a világirodalomból. Ha posztmodern költő volnék, akkor most persze azt mondtam volna: a nyelv írt újra ezt-azt a verseimben. De hát én csak „utómodern” költő vagyok, hál’ istennek (legalábbis a legjobb kritikusaim annak tartanak), s így azt mondom: igen, a nyelv, de az én nyelvem. Szeretném, ha az olvasóim ezt az „én nyelvemet” keresnék a köteteimben.