Eső hull bővizű kútba

Paul Lightfoot koreográfiájának első perceiben zene helyett füst kíséri a táncost Yvan Dubreuil felvétele Béjart-t és táncosait tombolva ünnepelte a közönség. A fekete mágus, túlzás nélkül állíthatom, a tenyeréből etette a közönséget. Koreográfiái érzelemmel és szenvedélylyel teli, stílusában és kivitelezésében egységes, ugyanakkor látványos alkotások. Béjart-tól mindent megkap az ember, mi szemnek és szívnek ingere.

Jiří Kylián, a Nederland Dans Theater vezetője és koreográfusa a felkavaró érzelmek helyett inkább az intellektusával próbál meg hatni. Stílusa éppen ezért sokkal viszszafogottabb, helyenként hűvösebb, mint Béjart-é, mozdulatainak nyelvezete nem ugyanott születik meg a testben, mint francia kollégájánál. A különbség szemmel látható. De nem a minőségben! Kylián ugyanazokon a csúcsokon jár, mint Béjart, csak más „ruhában” és főleg más technikával.

Más az indíttatásuk is. Az iskolájuk. Jiří Kylián Prágában végzett 1967-ben. Röviddel azután, hogy diplomát szerzett, a londoni Royal Ballett School ösztöndíjasa, majd a John Cranko által vezetett Stuttgart Balett táncosa lett. Első koreográfiáját is ott mutatta be 1970-ben. Három évvel később már a Nederland Dans Theater vezető táncos-koreográfusa, 1978-tól pedig művészeti vezetője. Nemzetközi hírnevét Leoš Janáček Sinfoniettájára készült koreográfiájával alapozta meg. Prágától Hágáig gyorsan megtette az utat. A „hazatérés” bonyodalmasabb volt. A nyolcvankilences változások előtt Kylián nem kívánt vendég volt hazájában. „Aki elment, az maradjon csak ott, ahol van” – üzenték neki a rendszer bástyáinak éber őrei. Kylián mindeközben bejárta a világot. Együttese babérokat szerzett Ausztráliában, Japánban, Izraelben, Dél-Amerikában, Kanadában, az Egyesült Államokban, s természetesen Európa nyugati féltekéjén. Prága jóval később, már csak a haveli nyitás után ölelte kebelére. Azóta több koreográfiáját műsorára tűzte már a Nemzeti Színház balettegyüttese.

A budapesti közönség három alkotását láthatta. Elsőként a Lukas Foss, Pergolesi, Alessandro Marcello, Vivaldi és Torelli zenéjére készült Bella Figurát, amelyet a következő sorokkal ajánlott a nézők figyelmébe: „Utazás az időben, fényben és térben, előadások és álmok között, megcélozva az esztétika kettősségét. Szépséget találni egy grimaszban – a lélek egy görcsében –, vagy egy fizikai eltorzulásban. Éppen olyan ez, mintha köldökzsinóron próbálnánk meg bemutatni egy artistaszámot. Mintha egy álom határán lennénk: sötétben állva bámulnánk egy éles fénycsóvába, megkérdőjelezve valóságunk minden egyes rezdülését. Éppen ez a pillanat érdekel. A pillanat, amikor álmunk betolakszik az életünkbe, az élet pedig az álmainkba. Egyszerű fordulattal élve olyasmi lehet ez, mintha álmunkban zuhannánk, majd törött bordával felébredénk.”

Az álom pedig, Kylián álma, különös feszültségzóna. Ami persze érzékiségtől sem mentes, de nem ez a fő mozgatórugója. A test törvényei, a vágyak lüktetése Kyliánt csak azután érdeklik, ha már bejárta a gondolatok legrejtettebb mezsgyéit. Ő az agyból indul el a lélek felé és nem fordítva. Filozófiája világos, gondolatai fényesek, mozdulati világa tisztán értelmezhető. Táncosai – Joke Visser tűzpiros jelmezeiben – a költőiséget és az esztétikumot mutatják meg a színpadon. A stílus ragyogását.

Álmokat fejt a Sarabande is, amelyet Bach muzsikája hívott életre. Bár az érzelmi energiák itt sem hiányoznak, hiszen emberi kapcsolatokat, furcsa víziókat láthatunk, a darabot mégis az intellektuális töltet mozgatja. Borzongató emlékek, bizarr látomások elevenednek meg a tánc és a pantomim finom elegyével. Mintha rossz álmaikat próbálnák megfejteni, majd gyorsan elfelejteni a (férfi) táncosok. Minden mozdulatsor hangos kiáltással vagy inkább üvöltéssel zárul, a félelem, a kín, a bizonytalanság azonban tovább dolgozik a testben.

Steve Reich hullámzó zenéjére nyolc nő táncol, vagy inkább szárnyal a színen. A Zuhanó angyalok a művészi hivatás fájdalmas szépségét vagy szépséges fájdalmát érzékelteti a dallamok fáziseltolásos ismétlésével. Zene és tánc tökéletes szimbiózisa a mű, a szemnek kecsegtető, ott legbelül azonban, érzelmi vagy gondolati síkon, nem ad annyit, mint az est legjobb darabja, a Beszélj a magad nevében!, amelyet Paul Lightfoot komponált a társulatnak.

Füst és víz. Ez a díszlet, a háttér a tánchoz. És Bach zenéje, A fúga művészete. De jó ideig csak a gomolygó füst kíséri a táncost. Tom Bevoort a világítás nagymestere. Úgy tölti meg fénnyel (és árnyékkal) a színt, hogy a „füstölgő” táncos minden mozdulata szép legyen. Aztán jönnek a többiek és elerednek az „esőcsatornák”. Úgy szitál, úgy permetez a víz a magasból, mintha csak homokot szórnának a zsinórpadlásról. Fenséges látvány: átáznak a trikók, tükörré válik a fekete gumiszőnyeg, a táncosok mezítláb siklanak rajta, mint műkorcsolyázók a jégen. A fény pedig ezüstös ragyogást ad a testeknek. Nincs tisztább tánc, mint Lightfoot tánca. Ennél többet koreográfus talán nem is nyújthat a közönségnek. Ez a legteljesebb „minden” – Kylián szellemében.