Értékváltás az alter-feszten

Somogyi Tibor felvételeEbben a nagy multikulturális kempingben egyre kevesebben kempingeznek egy héten át, egyre többen rándulnak ki csak két-három napra, és nem csupán anyagi okokból. Huszonévesek nosztalgiáznak lépten-nyomon, visszasírják 1994-et, amikor még nem igyekeztek nézőcsúcsot dönteni, nem nyüzsögtek a multicégek, és egész héten csak 143 ezren éreztük jól magunkat, annyian, mint mostanában egy jobb szigeti hétvégén. Mert a programkínálat, bár gazdagodott, némileg hígult is.

Olyanoknak is terem itt babér, akiket tíz éve még seprűvel kergettek volna végig a gyepen a kritikus alternatívok. A plázacicák pedig 950 forintos koktélokért sorakoznak, míg mások sörre valót lejmolnak. De vissza a kultúrához. A nagyszínpad programja idén nem volt éppen húzós, bár sokak szerint már tavaly sem. Én személy szerint összesen három alkalommal gyökereztem ott földbe, további háromszor pedig illendően végighallgattam a szórakoztató zenei produkciót, és jól nevelten tapsoltam a végén. A legnagyobb dolgok idén a WAN2 színpadon, a világzenei színpadon és a színházi sátorban történtek. Ez utóbbi helyszín kínálatát érezhetően a szaporodó külhoni látogatók kedvéért alakították táncközpontúvá, nem fedeztem fel prózai színházat, a „kevés szöveg – sok mozgás” kombináció viszont nagyon bejött, legtöbbször harcolni kellett az ülőhelyekért. Külön misét érdemelne Cakó Ferenc élő zenére és táncra improvizált homokanimációja, Frenák Pál társulatának új produkciója vagy a Theatre Nobodies felnőtteknek szóló árnyjátéka. A szabadtéri előadások hangulatának sokat használt a színpad ideális elhelyezése, a nézőtér ugyanis a domboldalon kapott helyet, így mindenki remekül látott, miközben kellemesen ücsörgött a természet lágy ölén. Ugyanez mondható el a szabadtéri moziról is, ahol egyebek mellett a Kontrollt, a Gyönyörű mocsokságokat és mindkét Kill Billt vetítették, egy csomó fiatal magyar dokumentumfilmes alkotása mellett. A videósátorban, valamint az irodalmi sátorban beszélgetni is lehetett ezekkel az elszánt emberekkel, akik úgy dolgoznak, hogy nem tudhatják, műveik eljutnak-e valaha a tévénéző nagyközönség elé.

Az idei Szigeten először próbálkozott rendhagyó irodalomórákkal a Magyartanárok Egyesülete. Ők azok, akik szerint ilyenkor kell órákat látogatni, nem szeptembertől júniusig. Az egy hét alatt Bodor Ádám novellái békésen megfértek Lovasi András dalszövegeivel, mindkettőt behatóan elemezte egy hippi fazonú magyartanár. Az előadások jelentős része valamilyen módon a hetvenes-nyolcvanas évekhez kapcsolódott, mely időszak jelentősnek mondható a szigetlakók életében. Volt, aki egyetemre járt akkoriban, mások az iskola mellé, megint mások pedig az oviban lázadtak, például oly módon, hogy nagy sugárban köpték ki a spenótot és a tejlevest. Furcsa volt hallgatni Bereményi Gézát, ahogyan a 70-es évek fiataljairól mesélt, és visszaemlékezett a Cseh Tamás-dalok születésére, és ambivalens érzéseket keltett a Mézga család című kultikus rajzfilmsorozatot elemző esztéta is, aki szerint a sorozat egyes darabjai erősen „balos” üzenetet hordoznak, köszönhetően Romhányi Józsefnek, a hírhedt sanzonbizottság oszlopos tagjának. Parti Nagy Lajos viszont hatalmas sikert aratott Sárbogárdi Jolánnal, azaz inkább Börcsök Enikővel, aki a dilettáns írónő „műveiből” olvasott fel lélekmarcangolóan.

A Hócipő-kabaré műsorait idén kihagytam, talán azért, mert két nap kivételével kizárólag a tavaly sikert aratott humoristák uralták a terepet, sőt állítólag voltak, akik harmadszor sütötték el ugyanazt a poént. Egy újszülöttnek viszont, tudjuk, minden vicc új, vonatkozik ez a zenére is. A Sziget ideális terepe az új felfedezéseknek. A Bahia Színpadon sokszor lehetett látni csillogó szemű tizenhat éveseket, amint rácsodálkoznak tizenhat éve működő zenekarokra. Valaha ez volt a fesztivál leghaladóbb színpada, most inkább az ismétlés ismétlésének tűntek a Balaton, a Vidámpark, az Úzgin Üver vagy a Kampec Dolores koncertjei, még akkor is, ha a szlovákiai magyar fiatalok nagy része még nem is hallott ezekről a zenekarokról. Mi ugyanis teljesen izolálva vagyunk a könnyűzenében zajló haladó jellegű történésektől, lévén, hogy főleg a tévéből kulturálódunk, és a nosztalgiabulit tartjuk a legmenőbb ifjúsági rendezvénynek. Emiatt a hazai koncertszervezők sem merik meghívni tájainkra mondjuk a Hiperkarmát, a ColorStart, a Neot vagy a Žagart, sőt még a Korai Örömöt sem, akik már 1997-ben sikeresen bizonyítottak a Nagyszínpadon.

De erről a jelenségről majd máskor. Az utolsó este még előttünk van, ezért sem nézőszámról, sem összesítésekről nem eshet szó itt és most, csak abban bízhatok, hogy mialatt önök ezt olvassák, minden szigetlakónak sikerül összecsomagolnia a sátrát és begyömöszölnie sáros cuccait a hátizsákba. Aztán lehet kezdeni a várakozást, készülődni a jövő évi Szigetre.