Értékrendről és kihívásokról

Meglehetősen gyakorta kerül terítékre mostanság, elsősorban a globalizáció és a mindent elárasztó, egyre inkább amerikanizálódó, úgynevezett kommersz kultúra kapcsán a klasszikus kultúra, az irodalom, a művészet szerepe, küldetése és elsősorban azok jövője.

Egészen pontosan úgy vetődik fel legtöbbször a kérdés, hogy van-e még létjogosultsága a klasszikus értelemben vett kulturális értékrendünknek, hogy túléli-e a látszólag mindent letaroló kommersz kultúrát a mi hagyományos, emberi léptékekkel mérhető kultúránk, irodalmunk, művészetünk. A kérdésfeltevésekre megnyilvánulók véleményét is hozzátéve a magam meglátásaihoz, úgy vélem, olyan időszakot élünk, amikor is meglehetősen nehéz egyértelmű választ adni erre a kérdésre.

Nehéz, mondom, ám esetenként vannak olyan momentumok, olyan történések és megnyilvánulások, melyek egyértelműen azt sugallják, hogy nem annyira reménytelen a helyzet, mint ahogyan az a dolgok jelenlegi (esetenként látszólagos) állása alapján tűnhet. Ebbéli véleményemet mindenképpen ilyen irányba tereli például a magyar közszolgálati televízió egyik legutóbbi vállalkozása is, amikor az egyes csatornán, éppen a december végi – ünnepi – időszakhoz időzítve, ismételten műsorára tűzte Szabó Magda azonos című regénye (és forgatókönyve) alapján készült – Abigél című filmsorozatát, melynek utolsó része január közepén pergett le.

Akik régebbről ismerik a filmet, azok tudják, s akik most látták először, azok is megtapasztalhatták, hogy a film nem tegnap készült. Ezt az ezredforduló színes televíziós technikáján is átütő, a filmnek kissé megfakult színein túl az abban szereplők nagy részével nagyjából egyidős nézőnek eszébe juttatta azt is, hogy a filmbeli csitri lányokat és fiatal tanárokat alakító színészek mára, vele együtt, érett asszonyokká és férfiakká idősödtek. Meg azt is, hogy a film idősebb, neves szereplői és alkotói közül néhányan már egy mennybéli stúdió talán mindent látó kamerája mögül szemlélik a földi történéseket. És a csoda ennek ellenére is megtörtént. A csoda, amely mindössze annyi, hogy a filmnek évtizedekekkel az elkészülte után sem kisebb a sikere, a hatása.

Nézőszáma ugyan csökkenhetett annyira a régebbi vetítésekhez viszonyítva, amennyire a magyar nyelvű televíziós csatornák jelenlegi száma megoszthatja a potenciális nézőszámot, a regény és a belőle készült film sikerén és máig ható értékein azonban ez mit sem változtat. S a film, illetve a regény kapcsán olyan gondolatok fogalmazódnak újra az emberben, melyeknek papírra vetése, másokkal való megosztása nagyon is időszerű, s talán nem teljesen hiábavaló.

Először is: Szabó Magda Abigélje, illetve a belőle készült, Zsurzs Éva által rendezett film, úgy érzem, az egyik hatásos és mérvadó válasz lehet az előbbiekben felvetett, mindennapjainkat foglalkoztató kérdésekre. Amíg ugyanis Szabó Magda nagyságú alkotók és Abigél fajsúlyú alkotások születnek és léteznek, addig az irodalomnak, a művészetnek, a kultúrának kell, hogy szerepe, küldetése, emberformáló ereje legyen.

Másodszor: Szabó Magda Abigélje számomra (de nagyon remélem, hogy nemcsak számomra) egyértelműen azt jelenti, hogy a mi közép-európai, hagyományos kulturális értékrendünk más erővonalak mentén épült (és épül, részben legalább még ma is), mint a médiadömping által hirtelen nyakunkba zúdított kommersz kultúrértékrend.

Harmadszor: Szabó Magda Abigélje bizonyítja azt is – és ezt az egyik epizód előtt sugárzott, a film egykori szereplőivel készített, viszszaemlékező összeállításban elhangzottak csak megerősítették –, hogy az igazi, valós érték mindig fölötte áll rendszereknek, hatalmaknak, irányzatoknak és ideológiáknak. S hogy az igazi, valós érték egyedüli mércéje csakis az emberség és emberiesség lehet.

És legvégül: Szabó Magda Abigéljének máig ható sikere, az abból adódó nézői sikerélmény egy időre talán újra elhitetheti velünk, hogy e megváltozott világban sem kell szégyellnünk emberségünket és emberi mivoltunkat, és talán meggyőzhet bennünket arról is, hogy sajátos, emberi léptékű kulturális értékeinknek a beköszöntött XXI. században is van helye, és sajátos, pótolhatatlan színt jelent azon a bizonyos képzeletbeli palettán.