Emlékek egy halk szavú költőről

Ozsvald Árpád (1932–2003) Somogyi Tibor felvételeA jubileum alkalmából Lidércek tánca címmel jelent meg válogatott verseinek gyűjteménye a Madách-Posonium Könyvkiadó Magyar Antaeus Könyvek sorozatában, Bodnár Gyula szerkesztésében. Ő volt egyben a casinóbeli est egyik vendége – rajta kívül Mács József írót, valamint Lacza Tihamér újságírót faggatta Ozsvald Árpáddal kapcsolatos emlékeikről a házigazda Juhász Dósa János. „Olyan ember volt, aki soha nem állt előtérben, ám a kezdetektől egy olyan folyóiratnak volt a munkatársa, amely meghatározta mindennapjainkat” – mondta Juhász Dósa. Természetesen az azóta sajnos már megszűnt Hét című hetilapról beszélt, amelynek mind Ozsvald Árpád, mind Mács József, mind pedig Lacza Tihamér munkatársa volt.

Bodnár Gyula, lapunk egykori munkatársa (hosszú éveken keresztül volt a kulturális rovat tagja, majd vezetője) „újszós” korában ismerte meg Ozsvald Árpádot, és nosztalgiával emlékezett a Hét hajdani Széplak utcai szerkesztőségére. Megerősítette, hogy a halk szavú költő valóban „háttérember” volt, aki a „nép napszámosának” tartotta magát. Bodnár Gyula elmondta, nagyon jólesett neki, hogy Ozsvald Árpád, aki akkor már letett jó néhány művet a szlovákiai magyarság asztalára, kollégájaként tisztelte őt.

Mács József hangsúlyozta: a költő ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek számos tagja az ötvenes években faluról került fel a fővárosba, és szerinte „nem mondanak igazat azok, akik azt állítják, hogy pozsonyiakká tudtak válni. Ozsvald sem tudott. Elég megnézni a verseit: a falu volt az, amibe a vödrét belemerítgette”. Bodnár Gyula egyetértett szavaival, hozzátéve: ő a versein keresztül három Ozsvald Árpádot ismert meg: „a falu Ozsvaldját, a várost utáló Ozsvaldot és a mitológiába kapaszkodó költőt. Az első pillanattól az utolsóig ingázott a falu és a város között. Ez az ingázás fájdalmas volt. Ezt a kétlakiságot soha nem tudta levetkőzni, és a mítoszokba menekült, hogy ne lássa azt, ami történik.” Az életműből kiemelte a Szekerek balladája című versét, „amely a szlovákiai magyar irodalom egyik remeke, és megfogalmazza mindazt, amit Duba Gyula a Vajúdó parasztvilágban”. A Lidércek tánca válogatáskötet kapcsán elmondta: „arra törekedtem, hogy Ozsvald Árpád költészetének a legjavát nyújtsuk, hogy olyan versek kerüljenek a kötetbe, amelyek elejétől végéig minőségként kezelhetők. Ozsvald Árpád értékeit szerettem volna felmutatni.”

Lacza Tihamér valamikor a hetvenes évek elején találkozott először a költővel a pozsonyi antikváriumok egyikében, ahová Ozsvald Árpád „menetrend szerint megérkezett”. Később a Hét szerkesztőségébe neki vitte egyik írását. „Volt ott egy kis helyisége, onnan kommandírozta a társaságot – emlékezett. – Akadtak ugyanis néhányan a szerkesztőségben, akiknek kellett egy kis dörgedelem, hogy időben adják le az anyagaikat. A szlovákiai magyar irodalom sok alakja, számos kiváló tollforgató volt a négy évtized alatt a szerkesztőség munkatársa, például Fülöp Antal, Zs. Nagy Lajos, Tőzsér Árpád, Simkó Tibor vagy Cselényi László.” A Hét Ozsvald Árpádnak „az élete, a nagy szerelme” volt, s nem sokkal az ő nyugdíjba vonulása után a folyóirat is megszűnt. Lacza Tihamér szerint a költőnek volt egy valós és egy virtuális élete, és nem csupán a falu, hanem a régmúlt felé is nagy nosztalgiával fordult. Minden régiséget gyűjtött, mamutcsontokat, érméket és természetesen könyveket. Azokból is főként a régieket. „Sok olyan könyve volt, amely Szlovákiában sehol másutt nem volt megtalálható, csupán az ő könyvtárában.”

Bodnár Gyula kiemelte a költő műfordítói tevékenységét is, s ennek kapcsán megjegyezte: hiányolja, hogy manapság nem esik sok szó arról, mennyit tettek a szlovák és a magyar nép közeledéséért az írók, költők éppen a műfordítói tevékenységükkel.

Mács József a tőle megszokott jóízű mesélőkedvvel néhány olyan anekdotát osztott meg a közönséggel, amelynek a költő volt a főszereplője. Aki halk szavú „háttérember” volt ugyan, ám veszíteni nem szeretett. A sakkban legalábbis semmiképpen.