Ēmesézëd a füvek ëvangéljomát

Száz Pál könyve négy fejezetbe sorolja a természet gyógyszereit: A fák, A virágok, A füvek, Gyükerek. Ezen belül az évszakok jeles napjai szerint is be van osztva a gyűjtemény: karácsonytól mindenszentekig.

Valamint nemhiába Phytolegendárium az alcíme: hosszabb-rövidebb szekvenciái különféle prózai és lírai műfajokban íródtak: phytoenigma, phytoikon, phytoanekdota, phytolegenda, phytoaforizma. De ezek a címkék nem egyszerűen prózai vagy lírai műfajokat jelölnek, hanem irodalmiakat; kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy szépirodalom ez a javából (a nyelve és még inkább nyelvteremtő ereje teszi azzá), az ember, ha olvassa, jobbnak érzi magát tőle, sőt, mindent jobbnak és szebbnek lát. Irodalomba oltott fitoterápia. (Aki a konkrét növény gyógyhatásaira kíváncsi, azt a könyv elejére tett tárgymutató segíti a megfelelő oldalra.)

Beleolvasva rögtön látjuk s halljuk, hogy több ennél: a herbárium elemeinek elősorolása ugyanis magába szippantja a leginkább népi vallásosságnak nevezhető szöveges műfajok sokaságát: az archaikus népi imáktól, eredetmagyarázatoktól, vallásos népénekektől kezdve a litániákig, beleértve a ráolvasásokat és a szakrális mondókákat, rigmusokat, evangéliumrészleteket. Ezek egyfelől a katolikus hitélet hangos megnyilvánulásai, másfelől a Parasztbibliába illő, evangéliumok ihlette népi elbeszélések Jézusról és Máriáról, a szent családról és a szentekről. Teljesen természetesen, hiszen a gyógynövények hatása és ereje isteni eredetű (a mérgező növényeké sátáni eredetű), de legalábbis mennyei, égi, szent fogantatású. „Csak a szentëk a égbe, mëg a füvek mezőbe – marattak ugyanazok” – olvassuk egy helyütt. A fönt és a lent, a felsőbbrendű és a világi transzcendens összefüggésének, harmóniájának vagyunk szem- és fültanúi. A fönt és a lent harmóniája azt is jelenti, hogy e kettő gyakran egy és ugyanaz: „Fogaggyátok be a igét, a lílek erejit, lëgyetëk olyanok, mind a gyógynövínyëk.” Más példát hozva: „Minden kórságro használl a imáccság, mëg a kamilla.” Megint másutt: „ha jól imátkozik az embër, olyan az, minha a szív kertyit nevēní.”

Ennek a harmóniának van egy igen rokonszenves vonása: a fönti világot (a szentekét) lejjebb, közelebb húzza-hozza az olvasóhoz, a lentit (a füvek-fákét) meg a mennyekbe emeli. Jellemző és nagyon élvezetes példái a szakrális domesztikálásának azok a részek, amelyekben Jézus és Péter a földön jár: teljesen hétköznapi módon végzik a dolgukat – Jézus gyógyít és hirdeti az evangéliumot, Péter (Szempétër) pedig ott lábatlankodik és morog körülötte. Az egyik ilyen történet Lázár feltámasztásáról szól: Jézus előbb bekukkant a mennyek országába, vajon nem nézi-e Isten (Atyámteremtőm), s megkönnyebbülve látja, hogy épp a virágokat öntözi, tehát nyugodtan végrehajthatja a csodát. Vagy ilyen apokrif A rozmaring meséje, melyben Máriát (Márjácsko) akarják a szülei kiházasítani: kihirdetik a „karónkiabállón”, Szenjózsëf meg „mekhallotta, ēdopta minnyá a fűríszt, othatta a asztalosműhelt, oszt mënt úgy, ahogy vót, monterkábo”. (Mária azé lett, akinek az oltár előtt a szenteltvíztartóba dugott száraz rozmaringága kivirágzott.)

A szöveg a beszélt nyelvre épül (mindig azéra, aki beszél), a hangos beszédre. A maradiak (róluk szólnak a történetek) a maguk tájszólásában adják elő az eseményeket. Kiemelt szerepet kap, hogy ezek a lejegyzett történetek a hangos mesélésből, a hallgatásukból erednek. Elbeszélőt és hallgatót igényelnek. A két fő elbeszélő Öreganyád és Öregapád, a hallgató pedig az unoka, e szövegek közreadója (gyerëk, ídëském, virágom, csöppsígem, gyönyörűm stb.). A mesélésjelleg végig hangsúlyozottan jelölve van: monta, monta Szenjános, aszongyák a nípek, monta a Kukucskaelftárs, monta Lébus, monták Öregapádnok, Krisztusurunk monta stb. Az elbeszélőknek jól kivehető stílusuk van, bár a két főszereplő, Öreganyád és Öregapád beszéde szinte elválaszthatatlan egymástól. (A legjobb, amikor egymással beszélnek.) S itt jön Száz Pál nagy lépése: magát a történetmondást teszi meg a szöveg alanyává és tárgyává: „No és azt tudod-ë, hogy mér teremtëtte Atyámteremtőm e világot? Annyi má biztos, hogy a jó mesékér, nemigaz? Hogy lëgyën kinek meséznyie, embërt terëmtëtt.” És tovább, kitekintve az olvasóra is: „Úgy terëmnek a mesék, mind a füvek, magjukot viszi a szél.” A szerelëm ëvangéljoma című részben: „A jó mese meggyógyíccsa a megtört szívekët.” Azaz a jó történet (a „mesézís”) fölér a gyógyhatású növényekkel és az imával is. Így kerekedik egésszé a phytolegendárium: „Ilyen a ëvangéljom, akár a mesézís.”

Külön kell említeni, hogy a történetekben számos nyelv elevenedik meg. A szlovákiai magyarok által ismert és használt kifejezéseken túl (kripka, bordël, maringotka, bandaszka) megszólal a cigány, a zsidó, a szlovák, a cseh, az orosz, a Magyarországról áttelepült szlovák („azok olyan szépen beszéltek”), a vietnami stb. Öregapád még a falu török kebabosát is megszólítja: „Komu vi modlítyë, estye Aláhovi, csi uzs Jézuskrisztusovi?” A tulajdonneveknek külön kisugárzásuk, költői aurájuk alakul ki: Szemmózës, Pëncilvánijábo, Micsurinelftárs, Pilátuselftárs, Szemmarksz, Gelántáro stb.

Kérdés, vajon a történelmi sorsfordulókat (visszacsatolás, zsidóüldözés, világháború, az orosz katonák erőszakoskodása, hadifogság, áttelepítés, deportáció, padlássöprés, erőszakos szövetkezetestés, a hit üldözése stb.) elbeszélő oral history részek nem válnak-e a herbárium terhére, nem feszítik-e túl a füveskönyv elbeszélői keretét. Nos, szerintem amit Száz Pál veszt a vámon, megnyeri a réven, lévén „a mírges növínyëk meséjjinek” is ideje van, ekként mintegy végighallgatjuk a szlovákiai magyarok megpróbáltatásait is. Egy nagyon tehetséges mesélőnek köszönhetően. És miután végighallgattuk, könnyebben viseljük ezeket a sebeket, ezt a rosszat is. Ez is fitoterápia, a mesélés gyógyhatása.

A csatolt CD-n Culka Ottó olvas fel részleteket a könyvből, melyet Szőke Erika illusztrált.

Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek. Phytolegendárium. Kalligram, 2017. 344 oldal.

Csanda Gábor